Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1897

25 akkori vallásos-költészet a világival járt karonfogva, mindkettő egész az átlátszóságig szűrte az érzelmeket, csiszolta eszméit, gondolatait, tehát inkább túlfinom, szobai volt, melyben a természetesség üdeségét hiába keressük. Ámde mostani vallásos költészetünk jelzett iránya nemcsak nem természetes, hanem gyakorta a szertelenül csapongó képzelet a valószinütlenségek egész hosszú sorát tárja elénk; erőszakolt helyzetek kieszelése, soha nem létező érzelmek vivódása, a természetellenesnek keresése, túlhajtott allegóriák, éjsötét miszticizmus: ime ! mai vallásos költészetünk idealizmusa. S ha amannak védelmére szolgálnak a kornak ideális lelkesülése, eszményi törekvései: a mostani korviszonyok csak még inkább feltüntetik legújabb vallásos költészetünk félszeg irányát. Profán költészetünk ugyanis erősen reális, sőt a naturalizmus s materializmus foltja sem hiányzik és pedig ez irányzatát nem minapában vette fel, hanem ezen a reális alapon fejlődik a nagy költő-triasz óta. S a mai nemzedék határozottan a reális költészet emlején nőtt fel s még az idealizmushoz húzó költőink is (Endrődy, Reviczky, Rudnyánszky, Bartók) velős realizmussal kapcsolják össze azt s kétségtelenül helyesen. A keotő hassa át egymást, az eszme aranyozza be a valót: ez az igazi költészet. Túlzólag reális tehát korunk, az profán nemzeti költészetünk; s ennek a kornak zeng egyikmásik vall. költőnk oly szeráíi hangon s épen ezért kénytelenek a költővel vallani: »Nem ért minket soha senki!« (Vajda J.) Hogy is értené?