Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1897
109 szomorú sorsát jellemző szókat: »finis Hungáriáé«. A költők, kik a nemzet szivverését megérték, gondolat és érzelem világának bű tolmácsai voltak mindenha, még biztak a magyar nemesség ezreiben, biztak a szegény jobbágyak millióiban, kikből még támadhat erős nemzet, csak bilincseiket kell összetörni. 1) — Kazinczy még a börtön kinjai közt is nemzete nyelvének kicsinosításán fáradoz s mikor tintája nincs, ön véré vei irogat. Kisfaludy Sándor a balatonvidéki várromokról zeng édes-bús Regéket, hogy nemzete magyar nyelven olvasson. Berzsenyi kíméletlenül ostorozza a ^romlásnak indult hajdan erős magyart* s vakmerően vágja szemébe a renyhe tömegnek, hogy már nem is magyar, hanem >rút sybarita váz,« mert: »Letépte fényes nemzeti bélyegét, S hazája feldúlt védíalából Rak palotát heverő helyének. Elődeinknek bajnoki köntösét S nyelvét megunván, rút idegent cserélt.* 2) Kölcsey bánatos, szelid lelke az irgalom Istenéhez fordul s áldást esd a magyarra, örök szép himnuszában. Majd Vörösmarty lantja hangozza be e hon határait, a sivár jelenből az ö lelke is a régi dicsőség képein keres vigaszt s mikor a végenyészettöl félti nemzetét, 1825ben a honfoglalás nagy munkáját, Árpád dicső diadalait énekli meg Zalánjában oly bűbájos nyelven, a hogy még »nem zengett magyar lant.« Y. ö. Yarga Ottó: a. magyar nemzet története. 2) Berzsenyi D.: A magyarokhoz.