Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1888

14 foktól is, amelyet elért. Az erkölcsi kiskorúság korában jellemről természetesen szó sem lehet; mindazonáltal annak első kezdete és az arra való hajlandóság már e korszakban is nyilvánul a szófogadásban, mely az erkölcsi beszámithatóság korára való átmenetben önkénytes engedelmességgé leszen, amelyből végre az erkölcsi nagykorúság korában az önálló jellem alakul. A növekedő korral a jellem mindinkább szilárdabb alakot nyer; annak egyes vonásai, mint az arcz vonalai határozottabb kinyomatot nyernek, mig végre a jellem alapvonása éles körvonalakban lép elő. Ekközben a jótékonysági érzés rendesen általános emberszeretetté, a szendeség szelidséggé, a félénkség gyávasággá leszen. Miután a föntebbiekben a jellem fogalmát meghatároztuk, az erkölcsi cselekvés zsinórmértékéül szolgáló legfőbb elvet és annak kellékeit megállapítottuk, nemkülönben ismertettük ama jórészt az egyediségben rejlő és részben a fejlődéssel is járó természetes tényezőket, melyek a jellem fejlődésirányát lényegesen befolyásolják; a következőkben ama főkérdés megoldásával kellend foglalkoznunk, hogy miképen nevelünk liát erkölcsi jellemeket? Mielőtt azonban ezt érdemileg tehetnők, előzetesen ama kérdéssel kell tisztába jönnünk, ha váljon tervszerű, a leendő jellemre alakitólag ható befolyás részünkről lehetséges-e? E kérdésre kétségkiviil igenlőleg kell válaszolnunk. Vannak ugyan nem kevesen, igy a többek közt Schoppenhauer is,*) kik ezt kereken tagadják; vagy mások, kik Iegfölebb csak annyit engednek meg, hogy ismereteket lehet ugyan közölni a gyermekkel, de alakítani csak azt lehet belőle, ami önmagától lett volna, mert az akarat, a jellem veleszületett sajátsága az embernek, melyen löbbé semmi sem változtathat. Isten, mondják, kinek-kinek természetével megteremti annak jellemét is, és váljon Isten ellen ki cselekedhetnék ? — Ha ez valóban igy volna, ugy Istent kellene minden tettünkért felelőssé tennünk; és váljon Isten, a legszentebb *) Die beiden Grundprobleme der Ethik, Frankfurt. 1841, 253 I