Evangélikus kerületi liceum, Késmárk, 1913
Dr. SCHWARZ ALADÁR f. A »nulla dies sine linea« intő jelmondat mellett, a mellyel a tanév kezdetén ifjúságunkat üdvözölve, a tanulás útjára bocsátjuk, már évek sora óta egyúttal azzal a szomorú és fájdalmas tudattal kell lezárnunk a tanév mérlegét, hogy nincsen iskolaév, amely az élőkben veszteséget ne hozna, amelyben tanári karunknak egy- egy érdemes, szeretett tagjától nem kellene sajgó szívvel, borongó kebellel, könnyes szemmel végleg, örökké elbúcsúznunk, utolsó isten hozzádot mondani, mert az az élők sorából a halál birodalmába költözött. Valóban, az utolsó évek értesítői mind mind tele vannak gyászjelentésekkel, búcsúztatókkal, nekrológokkal. A temetőben mindinkább gyarapodnak a sírdombok, szaporodnak az emlékek, a melyek előtt tanítványainkkal együtt a kegyelet adóját bánattal és szomorúsággal lerójjuk és értesítőink lapjain új és új sorokat szentelünk azon férfiaknak, a kiket büszkén, szeretettel és meleg ragaszkodással vallottunk mint élők magunkénak; halálukkal mint a líceum derék, hú, buzgó és odaadó munkásai gyászba borították intézetünket, koporsójuk köré a szomorkodó pártfogóságot, a sirató ifjúságot, a könnyező kartársakat gyűjtik. Jó tanárt, kedves nevelőt, szeretett pályatársat veszíteni, fájdalmas érzet, szomorú tudat. A százak, néha ezrek szivében támadt űrt sokszor hosszú időn nem bírjuk pótolni. A kiket a közös munka, a közös öröm és bánat szorosra fűzött, azok nehezen nélkülözik egymást. És ha az elmúlt évek szomorú haláleseteiben az az egy enyhitö körülmény és vigasznyujtó tudat lehetett, hogy azok, a í*
