Evangélikus kerületi liceum, Késmárk, 1913

34

Klassische Grobheit! antike Frechheit! Prügelei fehlt nur Köstliches Leckermahl ! wenn man die Alten nur kennt.

Ezen sikerült ötletes versek mellett azonban van benne igen sok lapos, színtelen és minden szellemesség hiján levő vers és azáltal, hogy oly hosz- szúra'nyújtotta paródiáját, még e sikerült részeknek hatását is lerontja. Noha verselési tehetsége kétségbevonhatatlan s itt-ott aristophanesi éle csillan meg soraiban, szemmellátható az, hogy hamarjában és terv nélkül készült az egész. A rendezés és simitás munkája teljesen hiányzik belőle s a fonalat, melyhez az egyes epigrammákat kapcsolni akarja, minduntalan eltéveszti szem elől. Ezért első olvasásra nagyon nehéz a versek eme tömkelegében eligazodni, mert olykoi teljesen hiányzik köztük az összefüggés.

Hogy szerzője mennyire gyűlöli Goethét, az kitűnik lépten-nyomon abból is, hogy mint teljesen erkölcstelen, csupán az érzékiségnek hódoló embert tünteti fel mindenütt. Azt mondja róla, hogy Italiában minden spe- luncában megfordult és minden nővel — lett légyen az akár alacsony akár magasrangú — viszonyt kezdett. Egy másik helyütt megint azzal gyanúsítja, hogy minden költeményét a nők számára irta csak azért, hogy így vonzalmukat biztosítsa a maga számára. Apollo dialógusa a mü végén szintén Goethe ellen van intézve, ő az, akit az érzéki szerelem magasztalójaként szembeszállt Klopstokkal.

Kijut a gúnyból bőven Goethe weimari esti körének is, amennyiben Artiopus a 120. oldalon úgy jellemzi : »Diese Geistesgesellschaft ist eine Orgel, wo von Goethe den Blasebalg tritt«. Vagy azt mondja, hogy Goethe úrnak csak tüsszentenie kell s már az egész klub tapsviharban tör ki. A nők pedig, akik a társaság javarészét alkotják, csaknem hajba kapnak a fölött, hogy melyikük iránt hévül Goethe s melyiküknek szól emez vagy amaz a költeménye*). Újabban — a szerző szerint —- divatba jött a Goethe-klubban a rossz distichonokban való beszéd, s a gondolkodási közöket émelygős sóhajtások töltik ki. Úgy látszik, hogy a szerző jól ismerte azt a klubot, mert csipős megjegyzései arról tanúskodnak, hogy közvetlen megfigyelés nyomán írta azokat.

A kötet végén a szerző vagy kiadó még egy csomó hasonló paródia megjelenését helyezi kilátásba így pl. :

Wilhelm Meisters Ehestandsjahre Die Xenien, ein frommes Triebspiel Die Räuber, ein ästhetisches Sachspiel Ich bin ich, ein transcendentales Formspiel stb. mindezek azonban nem láttak napvilágot.

Hátra volna most annak megállapítása, hogy csakugyan Magyarországon, Pesten jelent-e meg e művecske, amint a címlap mondja, mely a kiadót nem nevezi meg, s hogy ki lehet a mü szerzője.

*) L. 105—114. o.