Evangélikus kerületi liceum, Késmárk, 1913
19 Fall und oft machte Schiller den einen Vers und ich den andern«. Innen magyarázható, hogy egyes distichonokat Schiller meg Goethe is felvett költeményeinek gyűjteményébe, minthogy ezeknek szerzésében valószínűleg mindkettőjüknek egyforma részük volt. Igaz, hogy a két költő sem maradt teljesen következetes eredeti álláspontjához. Ugyanis dacára annak, hogy eredeti megállapodásuk szerint mindkettőnek fel kellett volna vennie műveinek gyűjteményébe az összes xenionokat, mégsem tették ezt. Schiller felvett 82 xeniont és 50 distichont a tabulae votivae-k közül 1800, illetve 1803-ban kiadott költeményei közé, Goethe pedig a »Vielen«, »Einer« és »Eisbahn« c. ciklusokon kívül 20 distichont a tabulae votivae-kből és 6 xeniont. Ezzel természetesen maguk adták meg az impulzust a szerzőség kutatására és az elkülönítésre, mellyel egész csomó kutató megpróbálkozott, habár Goethe ezt a mindenáron való elkülöníteni akarást filiszterségnek nevezte. így, midőn Schiller halála után özvegye hozzáfogott néhai férje irodalmi hagyatékának rendezéséhez, ő is megpróbálkozott a különválasztással, s az ő megállapításait a későbbi kritikusok nagyobbrészt elfogadták, kivéve Düntzert, aki azok hitelességét és megbízhatóságát kétségbe vonta,*) de Boas szerint alaptalanul, mert ő csak a tabulae votivae-kre nézve nem fogadja el az özvegy megállapításainak helyességét, ellenben a xenionokra nézve feltétlenül megbízhatóknak tekinti azokat. Munkájában egészen Charlotte útmutatásai szerint jelöli meg az egyes xenionokat G. vagy Sch. betűvel. Ez az eljárása mindenesetre kissé következetlen, mert vagy hitelesek a Schiller özvegyének a megállapításai s akkor egyformán áll ez a tabulae votivae-kre s a xenionokra nézve is, vagy pedig nem megbízhatók s akkor nem kell őket tekintetbe venni egyik csoport kritikai feldolgozásánál sem, úgy, amint azt Düntzer teszi. E tekintetben tehát Düntzer eljárása határozottan logikusabb. Legújabban Thiemann** foglalkozott a két költő szerzőségének megállapításával és eljárása igen nagy ügyességre mutat. Sorra veszi itt az egyes xenionokat és több szempontból vizsgálja őket u. m. helyesírás, szóhasználat, hiatus, rythmus, mondattan, valamint belső szempontok szerint is u. m. gondolkodásmód, jelleg stb. Következtetéseiben sokszor érdekes eredményekre jut, így pl. midőn az »Einer« kizárólagos szerzőségét elvitatja Goethétől és sokszor hajszál finomságig menő éles boncolgatással igyekszik kimutatni egyik-másik distichonban Goethe vagy Schiller jellegzetes vonásait. Azt azonban őmaga is kénytelen elismerni, hogy ezek a megállapítások nagyon szubjektivek és más szempontból nézve gyakran az ellenkező eredményre juthatunk el. Igen találóan fejti ki azonban azt, hogy Goethe a *) L. Herrig u. Viehoff: Archiv f. d. Studium d. neueren Sprachen u. Literaturen V. köt. **) Gearg Thiemann: Schiller u. Goethe in den Xenien. Borna—Leipzig 1909. 2*
