Evangélikus kerületi liceum, Késmárk, 1913
11 a »Kabale u. LiebeM ünnepelte, holott az ő művészileg tökéletes alkotásait, mint a »Tassot«, az »Iphigeniát- csak mérsékelt érdeklődéssel fogadta. Nem tudott vele szemben leküzdeni bizonyos belső féltékenységet s habár elismerte Schiller nagy, de még kiforratlan tehetségét, hidegen elzárkózott a vele való érintkezéstől. Ezzel szemben Schillerre határozottan nyomasztólag hatott a Goethe hideg, fölényes nyugalma, mellyel úgyszólván félisten módjára járt-kelt a többi halandó között, kik mindenünnen tömjéneztek és hódoltak neki. Érezte, hogy e nagy ember mellett, aki szellemileg teljesen uralkodik a weimari udvaron, neki, aki nem rendelkezik oly fényes külső tulajdonokkal, bajos lesz az érvényesülés. Schillernek Goethe Egmontjáról írt bírálata sem volt alkalmas arra, hogy a jeget megtörje, valamint Goethének pártfogó közbenjárása sem, a mellyel Schiller számára a jénai egyetemen egy katedrát eszközölt ki. Ez csak udvariassági aktus volt, de bensőleg annál nagyobb volt a hidegség s a féltékenység egymás iránt. Sőt Schillernek 1789. évi februárban Khmerhez intézett leveléből határozott ellenszenv tűnik ki Goethe iránt. Azt Írja, hogy minden vonzódás mellett bizonyos gyűlölettel viseltetik e nagy ember iránt, mert nélkülöz benne minden melegséget, minden közvetlenséget még legjobb barátaival szemben is. Határozottan nagy mértékben kifejlett önzést lát Goethében és ezzel együtt nagymérvű elbizakodottságot. Goethének látása mindig arra emlékeztette őt, hogy mennyi szenvedés és nyomorúság árán kellett önmagának a sorstól a sikert és elismerést kiküzdenie, holott Goethének, mint a sors kegyeltjének, minden önként hullott az ölébe: elismerés, tekintély, gazdagság és hercegi pártfogás. Azonkívül egész gondolkozásmódjuk is teljesen ellentétes volt egymással. Goethe realista volt a szó szoros értelmében. Az érzéki világot, a természetet a maga ezerféle megnyilvánulásában, s ezen belül az embert tartotta irányadónak a dolgok megítélésében, holott Schiller teljesen a Kantféle kriticismus álláspontján állott, s a természeti tárgyakkal szemben az általános fogalmakat kereste; ideális lelke a múlandó jelenségekkel szemben a változatlant, az örökkévalót igyekezett megközelíteni. Ilyen ellentétes gondolkodásmód mellett nem csoda, ha nem tudtak bensőbb viszonyba lépni egymással, bár alapjában öntudatlanul óhajtották a közeledést. Végre az 1794-ik év változást idézett elő egymásról táplált véleményükben s eloszlatta, elsimította a köztük lévő ellentéteket. A francia forradalom véres mozzanatai, XIV. Lajosnak és feleségének kivégeztetése s a rémuralom többi borzalmai nagyon lehangolták Goethei A weimari herceg kíséretében, aki maga is résztvett a szövetségesek háború_ jában a franciák ellen, a költőnek alkalma nyílt önnönszemeivel látni a féke. vesztett indulatok csatáját s a háború borzalmait. O, aki mindig az »odi profanum vulgus et arceo« elvét követte, nagyon értett hozzá, hogy kelle
