Evangélikus kerületi liceum, Késmárk, 1912
KOLLER KÁROLY +. Gyászról szólanak értesítőink már esztendők óta! Minden évre jut egy-két halottunk, akiknek elhunyta fájdalmasan érinti a líceumot, szomorúságot okoz, könnyeket fakaszt mindenfelé, öregek és ifjak, tanárok és tanulók szivét egyaránt mély részvéttel és őszinte búval tölti el. A régi tanári gárdának tagjai azok, akik e gyászt és bánatot okozzák, mert sorra itt hagynak bennünket, búcsút mondanak az életnek és örök búcsút nekünk és intézetünknek. í^ánk pedig, akik helyeiket betöltjük, nyomdokaikba akarunk lépni, az a szomorú kötelesség, de egyúttal megtisztelő feladat vár, itt e helyen, ahol intézetünk életéről, eseményeiről, örömnapjairól, bánatos óráiról beszámolunk, megörökíteni azoknak emlékét, akiknek éltük annyira egybeforrt az ősrégi líceum mai, mert annak falai közt töltötték azt verejtékes, fárasztó, becsületes és áldásthozó, nemes munkában. Itt kell e^hü sáfároknak utolsó Istenhozzádot mondanunk, itt kell a pihenni tért öreg professzorokat elbúcsuztatnunk, szellemüket még egyszer felidéznünk, munkájukra rámutatni, éltükre még egy pillantást vetni és a múlt és jövő tanulógenerációinak eszébe juttatni: kik voltak, mit tettek, miért siratjuk őket. Bizony fogy, rohamosan fogy a líceumnak az a régi tanári gárdája, akik megöregedve évtizedek közös, őrlő munkájában a nyugalomba vonultak vissza, a honnan élénk érdeklődéssel szemlélték utódaik működését és az intézetnek, amelynek hírét ők is öregbíteni segítették, további fejlődését. Elköltözik egyik a másik után és mindegyikkel sírba szál! egy-egy darab a küzdelmes és sokszor keserves, de egyúttal
