Evangélikus kerületi liceum, Késmárk, 1909

Hunfalvy Pál emlékezete.

A múlt század hajnalhasadása a tespedés s a csiiggedés szomorú korszakát jelenti hazánk történetében. »Elfogynak legjobbjaink a hosszú harc alatt« s a nemzet lelkében a múlt elnyomatásának s keserű szolgaságának emlékei éltek csupán s akik eszméltek, azok sem bíztak már a nemzet jövőjében. A néma megadás tetszhalottnak tüntette fel a magyart, melyről a láthatatlan égi hatalmasságon kívül senki gondoskodni nem tudott, de nem is akart.

Irodalmunk, nyelvünk száműzve; lenézték, száműzték pedig azok, kik ápolására, fejlesztésére s őrködésére első sorban voltak hivatva. Maga Ferenc király is bátran s minden felelősség nélkül hirdette: »nincs szükségem tudósra, hanem csak békés polgárra.« S ez természetes is, mert örök igazság, hogy a szellemi ébredést mindig a politikai élet ébredése követi, mert a tudás fája a politikai élet mezején terjeszti ágait s a politikai szabadság éltető napja érleli meg gyümölcseit. Ahol nincs irodalom, ott nincs politikai élet, ahol pedig ez hiányzik, ott hiányzanak a lelkes s önzetlen államférfiak s akkor ki és mi vethet gátat -a mindent elnyeléssel fenyegető abszolutizmusnak, kik legyenek akkor a nemzeti élet őrei, vezérei s ha kell, harcosai?

Való volt tehát, hogy a magyar nem volt nemzet, hogy a magyar meg volt halva!?

Szomorú idők, szomorú tények!

De a nemzetek sorsát vezérlő Isten nemcsak az élőknek, hanem a holtaknak is Istene. És elküldé apostolait, az írókat, hogy virrasszanak a »múltját s jövendőjét megbünhödött« nemzet felett, hogy ébresszék fel »a leányzót, mely nem halt meg, csak aluszik.«

í