Evangélikus kerületi liceum, Késmárk, 1907
12 Fries Jacobi (1743.—1819.) hitfilozófiáját egyesíteni próbálta Kant kriti- cizmusával. Kant, mint tudva van, azt tanította, hogy az emberi elmének vannak minden tapasztalattól független (apriori) formái, de ezek csakis a tapasztalat által felismerhető tárgyakra, vagyis a jelenségek világára érvényesek. A jelenségek mögött rejtőzködő és az észre nézve megismerhetetlen »Dingansich«, magánvaló világára ellenben nem érvényesek, Jacobi már most Kant azon alaptétele ellen fordul, hogy az érzékfölötti világ (a magánvaló: a lélek, Isten, örökkévalóság), noha a gyakorlati észnek a követelménye, részünkről meg nem ismerhető. Szerinte nem ismerhető meg az ész útján, de megismerhető az észbelí hit útján, melyet az érzelemmel azonosít. Fries már mostan elfogadja a Kant apriorikus ismerésformáit, de ezek szerinte nem spekulativ úton találhatók meg, mint Kant állította, hanem a tapasztalás által, önmegfigyelés alapján.1) Ép azért Fries főművének ezt a címet adta: Neue oder anthropologische Kritik der Vernunft2) I. Heidelberg 1828 II. és III. B. 1831. Nála a filozófiai vagy pszichikai anth- ropológia ugyanis egyértelmű a tapasztalati lélektannal. A tapasztalatra támaszkodó tudás mellett, mely csak a jelenségek világát fogja lel, Fries még a hit és sejtelem tehetségeit is tanítja. Mind a 3 a meggyőződés 3 különböző faját jelenti; holott eddig legfeljebb a hit és tudás közti különbséget igyekeztek megmagyarázni. A tudás egy teljes megismerésből eredő meggyőződés, melynek tárgyai a szemlélet útján ismerhetők fel, a hit szükséges észbeli meggyőződés, mely csak fogalmakban, azaz eszmékben jut tudatunkra; a sejtelem végül puszta érzelemből eredő szükséges meggyőződés. A jelenségekről tudunk, a dolgok valódi lényegében hiszünk, a sejtelem segítségével megismerjük ezt amazokban. (»Die Ahndung gründet sich auf die Überzeugung, dass das endliche Sein die Erscheinung des Ewigen sei, das uns in der Natur das Ewige selbst erscheine«).3) A hit, mely a dolgok lényegét (= a *) V. ö. Dr. R. Falckenberg: Geschichte der neueren Philosophie. 394. 2) Transcendentale Erkenntnis heisst ihm (Kant) die Erkenntnis von der Möglichkeit und Anwendbarkeit der Erkenntnisse apriori .... Wer hier genau vergleichen will, der wird bemerken, dass Kant mit seiner transcendentalen Erkenntnis, eigentlich die psychologische oder besser anthropologische Erkenntnis meinte, wodurch wir einsehen, welche Erkenntnisse a priori unsere Vernunft besitzt und wie sie in ihr entspringt. Z. B. Der Grundsatz, dass jede Veränderung eine Ursache habe, ist metaphysisch, aber die Einsicht, dass sich dieser Grundsatz in unserm Verstände finde, und wie er angewendet werden müsse, ist transcendental .... Kant aber machte den grossen Fehler, dass er die transcendentale Erkenntniss für eine Art der Erkenntnis ap.iori und zwar der philosophischen hielt, und ihre empirische psychologische Natur verkannte (Fries: Neue Kritik der Vernunft. I. 28—29.) V. ö, Von deutscher Philosophie Art und Kunst. Ein Votum für F. H. Jakobi gegen F. W. J. Schelling gegeben von J. F. Fries. Heidelberg 1812, 31 és k. 3) Fries: Wissen, Glaube und Ahndung. Jena. 1805. 60 és 63—64. V. ö. Neue Kritik der Vernunft. II. § 101. 93.—97. lap. Das Wissen gründet sich also eigentlich immer auf Anschauung . . . Wen hingegen uns’re Vernunft rein aus sich selbst eine Ueberzeugung in sich hat . . ., so nennen wir diese eigenthümliche Überzeugung der transcendentalen Vernunft reinen Vernunftglauben . . . Ein . . . fürwarhalten, welches weder auf Anschauung noch auf Begriff sich gründet . . . d. h. die eigentümliche Überzeugungsweise der transcendentalen Urtheilskraft heisst Ahndung . . .
