Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1896

29

nek megszemélyesítései, mint Akif bej, Atá és Muhtár. Kaplan pasa, továbbá a nők jellemének rajzolásában már több lélektani megfigyelést találunk, mert a mig Iszlám bej, Ákif bej és Muhtár bej jellemükben alig, csak sorsuk tekintetében különböznek egymástól, addig a nőjellemek, mint Zekkie, Dilrubá, Sefika, Iszmet és Gülnihál határozottan egyéniek s egymástól különbözők.

A mellékalakok közt érdekes még »A haza« czimű drámában Abdulláh csaus. Egyszerű lélek, eszméi, gondolatai nem járnak valami nagyon magasan, de helyét megállja rendületlenül. »Nem dől össze a világ«, ez a kedves szavajárása, bármi vész közeleg. A nép gyermekének eszejárását, cselekvésének motívumait is jól ismerte a költő; ennek tanúságai oly alakok, mint Ákif bejben a csapiáros meg a csónakos, Giilnihálban a sirásó stb.

Kemál bej drámáit prózában irta, mert nézete szerint a drámai költészet nem kívánja meg okvetetlenül a verses alakot, a török nyelv pedig úgy, a mint ma van, sem időmértékes, sem nemzeti versformában nem alkalmas drámai nyelvnek. Hanem Kemál prózája valóban költői próza, s oly ragyogó szép, hogy hozzáfogható nincs több a török irodalomban.

Nem pusztított ő ki a nyelvéből minden arab vagy perzsa szót, purizmusában megtudta tartania kellő határt: »Sztambult többé nem lehet Bocharává tenni«. Azonban a megtisztított s egyszerűsitett török nyelvet oly művészettel használta, mint se azelőtt, se azóta senki. Nyelve az indulatoknak, a lelki élet hullámzásainak megfelelően változik. Mondatai majd hosszúak, hasonlatai szélesek, majd szakgatott rövid mondatokban szólaltatja meg a felcsigázott szenvedélyt, s tolla alatt a török nyelv oly hajlékonynak, oly simulékonynak látszik, akár a franczia.

Legszebb mindenesetre a Gülnihál nyelvezete, ha csak a teljesen kiadott négy színművet veszszük tekintetbe. A Dzselál-ed-Din nyelvezete még sokkal gondosabban van kicsiszolva, sokkal választékosabb, dictiója azonban kissé túlságosan virágos mesterkélt.

Különösen szereti Kemál a hosszú magánbeszédeket, s mig azokban a szereplők lelki életét, belső harczait feltálja, bő alkalma nyilik a hasonlatok és szóképek alkalmazására, melyeknek valóban határtalan bőségével rendelkezik. Lelke tele van a természet .legváltozatosabb képeivel, s azokkal élénkiti, eleveniti meg a lelki élet rajzát. Csak az a kár, hogy a szóképek választásában a jó Ízlés néha nem képes eléggé korlátozni képzeletének szilaj szárnyalását.

Ez volna tehát röviden Kemálnak, mint drámairónak jellemzése. Ha a szinműirás terén nem is illeti meg őt Shakespeare vagy Racine babérja, annyi bizonyos, hogy eredeti és nagy tehetség volt, s éppen abba a korba illő, melyben megjelent. Igaz, hogy a mostoha viszo-