Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1896
12 csak egy körben tekinthet szét. A szemhatár olyan, mint a remény ; te csak haladsz, egyre haladsz feléje s azt hiszed, hogy közeledel hozzá, az meg, a mennyivel közelebb mégy hozzá, annyival távolodik tőled. Miért nézesz reám oly meglepetve ? Nemde ismét oly dolgokról beszélek. melyeket te nem érsz fel eszeddel? Dilrubá. — A te eszedben soh’sincs más, mint öröm, vidámság, csendes tenger s holdvilágos éjszaka; a viharra még csak nem is gon- d ölsz. Én nem vagyok hajós, de innen el-elnézem a tengert: van idő, mikor azok az apró hullámok duzzadozni kezdenek, s midőn a parthoz csapódnak úgy zúgnak, oly irtózatosan bömbölnek, mintha egy rohamra akarnák elnyelni a világot. Akif bej. — Oh te gyermek ! Hát, ki ijed meg egy pár pohár viz locsogásától, zúgásától? Dilrubácskám! Ha egy helyre gyűjtenék azt a vizet, mit éltedben megittál, húszszor, harminczszor akkora lenne, mint a legnagyobb hullám. A vihar a derült időnél is gyönyörőségesebb. Al- láhra mondom, gyönyörűségesebb ! Sötét felhő kezd emelkedni a szemhatáron. Mint a rohamra induló sereg egyre tömörül és tömörül s irtózatos sebességgel száguld előre. Megdübörög a föld, megdördül az égbolt, zúgnak a sziklák s a hegyek. A hajónak minden eresztéke, minden kötele, a vitorlák minden varrása, minden nyílása más-más hangon kezd üvölteni. A tenger bírókra kel az éggel, a hullámok egyre dagadnak s olyanokká lesznek, mint egy-egy fekete felhő. Minden hullám rohamából, csapódásából, zúgásából új vihar támad. Az ég eltűnik szemeid elől, a föld fut lábaid alól. Egyik pillanatban oly magasra emelkedel- hogy kezeiddel a csillagokat véled elérhetni, a másik pillanatban már egyre süllyedsz, süllyedsz s ha a tengerre tekintesz, mintha csak felfordult volna a világ s vele együtt a pokol fenekére sodorna a forgatag. Bár merre tekintesz, minden Alláh hatalmát, Alláh dicsőségét hirdeti. Dilrubá. — Oh, minden porczikám kiilön-külön reszket és remeg I Hát ez a vihar gyönyörűsége. Akif bej. — Nem engeded befejeznem. Ha már a viharos tengeren kitűnik Alláh hatalma és dicsősége, mennyivel inkább az emberi életben ! Csak gondolj kissé magadra, gondolj embertársaidra! Alik vagyunkon? Pár rőfnyi teremtés. S ugyan, mi van bennünk? Van ész, melynek mivoltát magunk sem tudjuk s egy pár falat húsból meg néhány csepp vérből alkotott szív, ez az egész. És mégis mi mindenre képesít bennünket az az ész, az a szív ! Mit nem vagyunk képesek megtenni! Összerovunk néhány szál deszkát, teknőt alkotunk belőle, egy szálfát ütünk a közepébe s reá nehány rőf vásznat akasztunk. így diadalmaskodunk két hatalmas ellenségen, a vizen, mely a szárazföldet környezi s a levegőn, mely töldgömbünket burkolja körül. A levegő, a mennyi
