Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1886
6 vagyok, és soha sem vagyok kevésbé tétlen, mint mikor tenni valóm nincsen. — Az ő lángelméje tétlenséget nem ismert, és el nem tűrt; a szelleme magas röptében felemelkedett az eszmék honába, az istenség közelébe; ott tartózkodott legörömestebben és leggyakrabban; ott merített bő anyagot elmetermékeinek, bölcsészeti műveinek megírásához. A ki oly lelkesedéssel működött teljes életében a felvilágosodás és tudományterjesztés mezején ez meg nem hal, annak élnie kell. A temetés napján julius hó 5-én a gyászmenet előbb az evang. templomba vonult, hol a koporsó az oltár előtt helyeztetett el. Egy hall'otti ének eléneklése után nagytiszteletü Linberger István helybeli evang. lelkész úr német nyelven megható és nagyhatású gyászbeszédet tartott, utána pedig Grosz Ernő lyceumi igazgató magyar nyelven szónokolt és a beszédét e szavakkal fejezte be; „Te dicsőült nemeskeblü kartárs! a ki annyit fáradtál a tudomány- és lelkiszabadság terjesztésében, a porhüvelyedhez intézett búcsúszavamban hálás köszönetét mondok neked a lyceumi pártfo- góság, felügyelőség, tanárok és volt tanítványaid nevében! — neved fényes betűkkel be van és be leszen vésve tanintézetünk évkönyveinek lapjain, hiszen a szent írás is mondja: „A tanítók fénylenek miként az égnek fényessége és a kik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökre fénylenek. A dicsőült és az eszmék honába elköltözött szellemed, mely előtt most már nyitva áll a titkok könyve, legyen sokáig tanintézetünk védszel- leme, hogy az mind inkább felvirágozhassék. Most pedig isten veled! Legyen neked könnyű a föld! Legyen áldott emlékezeted! Áldás lebegjen hamvaid felett! A templomból a gyászmenet a temetőbe vonult, hol rövid imádság után a halott örök nyugalomra helyeztetett el. Irta Or ónz Ernő, igazgató.
