Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1883

Néhai Tekintetes Stenezel Hugó úr emlékezete.

Az 1883-ik év el nem törülhető és kívéshetlen betűkkel van bejegyezve a késmárki evang. lyceum évkönyveiben. — Orom és bánat, remény és csüggedés egymással való váltakozása, protestáns hitünk és egyházunk iránti lelkesedés és buz- dulás jellemzik annak lefolyását; mert valamint egy részről a néhai Jóny Tivadar úr országszerte ismeretes hagyatéka főiskolánk jövendő fennállását biztositá és keblünkben azon reményt gerjesztő, hogy lyceumunk ezentúl még inkább virágozni és első rendű protestáns tanintézetté fog kifejlődni: úgy más részről a kérlelhetlen sors kajánsága megfosztó azt egyik legszilárdabb támaszától és szivünkben a csüggedés, bátortalanság és bánat érzelmét költötte fel.

Az 1883-ik évi november hó 6-án a lyceum nagy termének egyik ablakából kitűzött gyászlobogó hirdette a város közönségének és az idegeneknek, hogy a lyceumnak nagy halottja van. — Nyilsebességgel terjedt el a hír, általános részvétet és meghatottságot gerjesztve: Stenezel Hugó lyceumi felügyelő úr nincsen többé. — Kimúlása lesújtó vala nemcsak köztiszteletben álló családjára és rokonaira nézve, hanem nagy és megbecsülhetetlen érdemeinél fogva leginkább lesújtó a lyceumra nézve.

Nem volt senki és nincs is, ki annyira ismerte volna főiskolánk múltját, annak keletkezését és fejlődését, felvirágzásának tényezőit, bel- és külügyeit, jóltevőit és a helybeli és vidéki pártfogók közötti jogviszonyát mint ő, s így joggal mondhatta, a mit tényleg mondott is: „Én a lyceumnak élő története vagyok.“

Lehet-e ezen nyilatkozatnál nagyobb bizonyiték arra nézve, hogy a boldogult szívvel, észszel, érzelmeivel és gondolkodásával főiskolánk embere volt? Lehet-e méltóbb ok arra nézve, hogy e helyen is megadjuk neki azon tiszteletet, a melyet bokros érdemeinél fogva magának kivívott; hogy a kegyelet