Újpesti Napló, 2016 (10. évfolyam, 1-39. szám)
2016-12-15 / Különszám, Újpesti találkozások
^ Vehető l i Egy autista i mérnök Újpestről Szöveg: Prófusz József Fotó: Várai Mihály Idén tavasszal választották az Autisták Országos Szövetségének (AOSZ) alelnökévé az újpesti Csonka Gábort, így először került a 28 éves szervezet vezetőségébe autista. A 43 éves villamosmérnök- mmm nél 2013-ban diagnosztizálták az Asperger-szindrómát. ► 2001 -tői pár éven át együtt dolgoztunk az Újpest Televízióban, ahol műszaki vezető voltál. A szerkesztőségben senki sem tudta, hogy autizmussal érintett vagy. Számodra ez mikor, hogyan derült ki? Csonka Gábor: 2005-ben volt egy közös ügyünk egy kanadai barátommal, aki aspergeres volt. Akkor elkezdett érdekelni ez az állapot, sokat olvastam róla. Megdöbbentett, hogy milyen sok hasonlóság van az én tulajdonságaim és a leírtak között. Az Asperger-szindróma az autizmus egyik enyhe formája, azokat a személyeket jelöli, akiknél csak a szociális készségek és a rugalmas viselkedésszervezés fejlődése alakult másképp, a beszédfejlődésben és az intellektusban nincs eltérés a többséghez képes. Én a skála legenyhébb végén vagyok. ► Az Esőember című film óta tudjuk, hogy az autisták egyfajta magukba zárt világban élnek. Jelent-e gondot ez a munkádban? Cs.G.: Súlyosságtól függ, hogy milyen egy autista személy szociális képessége. Pl. én kiválóan el tudok mélyed ni magamban a munkámmal. Az autistáknak fontos, hogy megértsék, ami körülöttük van. Ha például nem értünk meg egy udvariassági szabályt, akkor nem veszünk róla tudomást. Nem azért, mert bunkók vagyunk, hanem mert nem tudunk a ki nem mondott dolgokkal, az íratlan szabályokkal, elvárásokkal mit kezdeni. Lehet, hogy azt sem tudjuk, hogy várnak tőlünk valamit más emberek. ► Hogyan kerültél kapcsolatba az AOSZ-szal? Cs.G.: Korábban az orvostudomány csak az autizmus súlyos formáit ismerte. A szövetséget is súlyosan autista gyerekek szülei hozták létre, hogy segítséget keressenek a problémáikra. Ezek nagy része - például a felnőtt ellátás - komoly kihívásokkal küzd. Ha egy felnőtt autista elveszti a hozzátartozóit, nem tud mit kezdeni magával, s a társadalom sem vele. Ahogy finomodtak a diagnosztizálás eszközei, kiderült, hogy rengeteg az enyhén érintett autista ember is. Amikor elkezdtem ez iránt érdeklődni, rátaláltam egy már létező közösségre, akikkel megalakítottuk az ÁSD (AutismSpectrumDisorder, azaz autizmus spektrumzavar) Munkacsoportot az AOSZ-szal kooperálva, de tőlük függetlenül. Szeptemberben részt vettem Edinburgh-ben az Autism Europe 2016 konferencián. Ott az egyik vezérgondolat a következő volt:„Semmit rólunk nélkülünk!"Olyan segítséget kell nyújtani az érintetteknek, ami nekik jó, amiben ők érzik jól magukat. Ezt ki kell találni, rá kell jönni. Ebben lesz nekünk komoly szerepünk. ■