Újpesti Napló, 2016 (10. évfolyam, 1-39. szám)
2016-12-15 / Különszám, Újpesti találkozások
ÚJPESTI TALÁLKOZÁSOK k de a közönség szeretete a legjobb érzés egy A színésznek. És én valami elképesztően nagy H szeretetet kapok tőlük. Már akkor érzem ■ egy-egy előadás alatt, amikor belépek a I színpadra. Az meg a legnagyobb ajándék I ebben a korban, hogy nyolcvanévesen ► Úgy tűnik, hogy Maga az a színésznő, akit valahogy minden kollégája szeret... P.E.: Na, azért ne mondjunk ilyet, mert biztosan nem mindenki. ► Jó, de például a születésnapján sok olyan barátja volt ott a Játékszínben, akik politikai, világnézeti, vagy szakmai okokból nem kedvelik egymást, tán nem is beszélnek egymással. Maga miatt mégis összejöttek. P.E.: Ez nagyon jó érzés. Engem nem érdekel a politika, csak a színház érdekel, és az emberi kapcsolatok, barátságok. Pedig elég szigorúnak tartanak. Már fiatalkoromban is nagyszájú voltam, mindig megmondtam a véleményemet, főleg színházi kérdésekben. Mielőtt megkérdezné, nem csináltam semmiféle számadást a születésnapomon, de azt végiggondoltam, hogy ennek ellenére egyetlenegy ember sincs a szakmámban, akivel haragban lennék. ► A nézőkkel ugyanez a helyzet. Még Janka néni nem túl kedves szerepében is szerették. P.E.: Olyan fiatalok is megkeresnek miatta, akik még nem is éltek akkor, amikor ment a Szomszédok. Milyen undok asszony volt ez a Janka, és mégis szeretik, még mindig. Remélem, hogy azért, mert én játszottam, vagyis van benne egy kis Pásztor Erzsi is. Persze szerencsére nem csak erre a szerepemre emlékeznek az emberek. Nem mondom, hogy rossz dolog kitüntetéseket, díjakat kapni, f még mindig színpadon állhatok, sőt jobbnál jobbakat játszhatok. ► Eszerint nem nyomasztja a kora. P.E.: Dehogy nyomaszt. Majd ha beteg leszek, biztosan nyomaszt. De akkor meg teljesen mindegy, hogy valaki negyven vagy nyolcvanéves. ► Mondják a színházi bölcsek, hogy a színészet nem sprint, hanem maraton. Vagyis hosszú távú pálya, tele hullámvölgyekkel. P.E.: Nekem nagyon sok keserű évem volt ezen a pályán. De mindig is azt tartottam, hogy nem rágódok semmin. Jól kisírtam, kiordítottam, kipanaszkodtam magam. Mondtam a bajomat úton-útfélen, nem érdekelt, kinek nem tetszik. De mindig készenlétben álltam, hogyha végre kapok egy jó szerepet, akkor olyan fizikai és szellemi állapotban legyek, hogy el tudjam játszani. Akár tragikát, akár komikát. Nem halmoztak el nagy feladatokkal fiatal koromban. Sokszor kaptam megalázóan kis szerepeket. Viszont annál nagyobb öröm volt, ha abban a néhány mondatban nagyobb sikerem volt, mint a főszereplőnek. ► Igaz az a mondás, hogy nincs kis szerep, csak kis színész? P.E.: Ugyan már, vannak elképesztően kis szerepek, jajistenem, milyen ócska kis szerepek, (nevet) De csak egyszer adtam vissza szerepet. Még régen, a Madách Színházban. Semmilyen kis feladat volt három mondattal, miközben magamban úgy éreztem, hogy nekem a főszerepet kellene játszanom. Bementem az igazgatóhoz, elegánsan letettem a szövegkönyvet az asztalára, mondtam, hogy nem, és kivonultam. Azt hiszem, még pukedliztem is. (kacag) ► Úgy tűnik, mindenen tud nevetni. P.E.: Jaj, ne is mondja, néha reggel felkelek, és jókedvem van, mondom, Erzsiké, hát hülye vagy, mire mulatsz itt, hát teveled már mi jó történhet. És mégis mindig történik velem valami jó. H 17
