Újpesti Napló, 2015 (9. évfolyam, 1-37. szám)
2015-02-19 / 6. szám
Mozaik A mese A mesét mindenki szereti. Gyermekek és felnőttek egyaránt. Jólesik a szívnek és a léleknek, mert csodás világba repít minket. A régi időkben a mesehallgatás az élet egyik legfontosabb része volt. Ilyenkor az idősebbek a mesék által segítették, tanították, készítették fel az életre a fiatalabbakat. A történetek szájról szájra jártak, mindenki saját tetszése szerint formálhatta, így átadhatták bölcsességeiket, élettapasztalataikat és az értékeket. Manapság egyre kevesebb idő jut a mesére, egymásra és ezáltal a közös együttlétekre. Pedig a mesék sokat seTízesvillamos - különjárat Két rózsa A gyerekkor nagy szerelmi fellángolásai igazából az általános iskolában kezdődtek. Igen, az Attila utcában. Elvégre hatévesek lettünk, némelyikünk hét, hát éppen ideje volt bizakodva nézni a jövőbe és elgondolkodni a párválasztáson. K ezdetben Halász Tündéért rajongott minden fiú, és azért vetélkedett, hogy tanítás után vihesse legalább egy darabon Tünde - amúgy elég ronda - aktatáskáját. A „hölgy" pedig vonult, élvezve sikerét, és hangulatától, pillanatnyi szimpátiájától függően váltogatta a táskavivőket. Később elkerült az Attilából, a Szülőotthon mellett vettek egy szép villát és számunkra csak gimnazistaként, a Kanizsaiban tűnt fel újra, majdani feleségem, Juli osztálytársaként, akivel gíthetnének. Mi is ilyen mesei hősök vagyunk a világban, minket is érnek próbatételek, amikben helyt kell állnunk. A mesék megmutathatnák, hogyan viselkedjünk veszélyes helyzetekben, mit tegyünk öröm és bánat esetén, mit kezdjünk a félelmeinkkel és hogyan higgyünk önmagunkban. A mesék mindezt nagyon jól tudják. Én sok mesét hallgattam gyermekkoromban. Mindig nagyon szerettem, és alig vártam az estéket, amikor be- kucorodtunk az ágyba együtt a szüleimmel és kezdődhetett az izgalmas kép- . I zeletbeli túra. Különösen szerettem a mesék 0 varázslatos hangulatát. Kis esti lámpa égett csak, meghitt, szeretetteljes volt a légkör, és anya vagy apa ölelő karjaiban fekhettem. Ebben a biztonságos közegben bármit el mertem képzelni, együtt izgulhattam a mesei hőssel, ahogyan próbálja legyőzni a gonoszt és saját félelmeit. Boldog voltam, mikor a végén győzött, elérte célját és minden jóra fordult. Segített nekem abban, ma már tudom, hogy a sok nehéz és félelmetes próbatételeket ki lehet bírni, csak hit, erő és kitartás kell hozzá. Én hiszek a csodákban. A mesék tanították ezt meg nekem. Gyakran előfordul, hogy a hős úgy érzi, nem képes megoldani a helyzetet, amikor egyszer csak csoda történik. Érkezik egy segítő állat vagy lény és átsegíti őt a nehézségeken. Szerintem ez a szeretetről szól. A mese szereti a főhőst és segíti őt, hogy boldog lehessen. Én így látom az életet is. Vannak nehézségek, amik által erősebbek lehetünk. Az élet néha padlóra küld, de megtanít felállni is és állva maradni. A gyerekeknek azért való a mese, mert nemcsak hisznek a mesében, hanem hisznek is a mesének. Mindent valóságosnak képzelnek, nem kételkednek az égig érő fában és a beszélő állatokban, ezért könnyebb nekik hinni a csodákban. A felnőtteknek is jól jönne, ha néha így tudnának gondolkodni, könnyebbé, csodásabbá varázsolhatnák az életüket. Én eldöntöttem, hogy ilyen felnőtt leszek. FÖLDESSY RÉKA 6/a Újpesti Homoktövis Általános Iskola jó barátnők lettek. Az irodalom iránt vonzódott mindig, talán ezért lett felnőttként Moldova György barátnője egy ideig, akivel el is jöttek hozzánk, amikor mi már házasok voltunk és otthon laktunk anyáméknál. Moldova az életben kevéssé volt sziporkázó, mint a szatíráiban, inkább figyelt bennünket, szemlélődött, keveset beszélt. (Mondta is anyám, hogy egyszer még felbukkanunk valamelyik novellájában.) Egy kedves anekdotát azért elmondott Veres Péterről! A sokadik születésnapjára fogadást adtak a parlamentben. Ott volt mindenki, aki számított. Poharak csendültek, köszöntők zengtek, mindenki dicsérte Péter bácsit, válogatott, díszes szavakkal. Amikor végére értek, megszólalt az ünnepelt. „Annyi szépet és jót úgyse tudtok elmondani rólam, mint amennyit én gondolok magamról!" Halász Tündével még jó ideig tartottuk a kapcsolatot, jó kis összejöveteleket tartottunk náluk, a Szülőotthon melletti villában. Akkor egy végzős joghallgatóval járt. Nővére, Csilla pedig egy ifjú foci-játékvezetővel, de ők nem sokat voltak otthon. Csak elköszöntek, amikor indultak valahova. Ez után Lajos behozta kan- csóban a bort és elővette a gitárt. Irredenta dalokat énekelgetett, mi vele együtt, mert lassanként megtanultuk tőle a szövegeket. „Somogy megye kellős közepében", „Szél űzi széjjel a fel legeket" „Muszka földön lassan jár a posta", de azért volt olyan is, hogy „Karcsú rózsabimbóágat cukros mandulába mártat", a versszak meg úgy zárult: „hogy, s mint csinált meg jó apád, azt úgy tudom, mint te". Ha a Halász-villa nem mélyen hátul van a kertben és a „műsor" külső füleknek is hallhatóvá vált volna, akkor lehet, Lajos nem szerzi meg diplomáját, és velünk is elbeszélgettek volna bizonyos elbeszélgetők. De, becsületünkre legyen mondva, nem szervezkedtünk a fennálló államrend megdöntésére. Tünde később egyetemet végzett, műfordító lett, dél-amerikai, latinamerikai irodalmat fordított. Nagyszerűen. Garcia Marquezt is! Mást, illetve többet nem tudtunk róla. Nem él. Öngyilkos lett. Halász bácsi országos hírű, ha nem nemzetközi hírű rózsakertész volt. Nemesített két gyönyörű rózsafajtát. Az egyiket Halász Csillának, a másikat Halász Tündének nevezte el. RÉTI JÁNOS
