Újpesti Napló, 2014 (8. évfolyam, 1-45. szám)

2014-05-30 / 21. szám

Békebeli kisvendéglő a kertvárosban

Tulajdonosok jöttek-mentek, néha a profil is változott, de a Kakukk ma ismét ugyanaz, mint sok évvel ezelőtti indulásakor: egy hamisítatlan kertvárosi kisvendéglő. Mint ilyen elképzelhetetlen terasz nélkül, amely a napokban nyitott meg. Itt elevenítettük fel Alberti Ferenccel, a jelenlegi tulajdonossal a múltat, és beszélgettünk a jelenről egy frissítő limonádé mellett.

Sorozatunk korábbi szereplőinek élete többnyire hosszú évek, évtizedek óta összefonódott vállalkozásaikéval. Ez esetben azonban egy nagy múltú étterem mai tulajdonosaival beszélgetünk, akik mindössze másfél éve vették át az üzletet. Igaz, ebből nem sokat éreznek a hozzájuk betoppanók, akiket a sok évvel ezelőtti, hagyományos kisvendéglői hangulat és békebeli ízek fogadnak.- Fiatalon vendéglátósnak készültem, pincérként végeztem, egy ideig ezen a területen dolgoztam, ám idővel másfelé sodort az élet. Hosszú ideig semmi közöm nem volt a vendéglátáshoz, ám mindvégig éreztem, hogy egyszer majd szeretnék egy saját éttermet. Talán ezért is végeztem el ráérő időmben egy szakácsiskolát - meséli Alberti Ferenc, a Kakukk vendéglő tulajdonosa.

Egy ideje már keresgélt bérelhető üzletet, amikor egyszer a Kakukk korábbi tulajdonosával beszélgetve kiderült, éppen át szeretné adni valakinek, mivel belefáradt abba, hogy egyedül vigye az éttermet. Környékbeli törzsvendégként Alberti Ferenc a családjával ekkor'már jó ideje járt a Kakukkba, így egyből tudta: megtalálta, amit keresett.

A Kakukk vendéglő - amely mai nevén a harmincas évektől ismert - helyén az újpesti emlékezet kezdete óta vendéglők voltak. Jóval a rendszerváltás előtt is hangulatos, gebines étteremként üzemelt, a környékbeli kertváros lakóinak örömére. A rendszerváltás után egy ideig

presszó-söröző volt itt, míg az ezredforduló környékén olyan tulajdonosra talált a hely, aki fantáziát látott abban, hogy feltámassza a Kakukk kisvendéglői múltját. Alberti Ferencék ezt a hagyományt folytatják.- Sem kínálatunkkal, sem árainkkal nem kívánunk versenyezni a belvárosi éttermekkel. Étlapunk főként hagyományos ízekből áll, olyan fogások is szerepelnek rajta, mint a borjúláb, a pacal, a velő vagy a szalontüdő, amelyek máshol már nemigen kaphatók, de emellett új ízekkel, trendekkel is kísérletezünk - mesél különlegességeikről áz étterem-tulajdonos, aki a szakma elhivatottja. - Hogy miért kötöttem ki újra a vendéglátásnál? Talán azért, mert emberekkel foglalkozni mindig jó, ráadásul ez egy olyan szakma, ahol azonnal látszik, ha valamit helyesen csinálsz, de az is, ha nem. Vendéglátósként pedig csak akkor jó dolgozni, ha meg van elégedve a vendég - teszi hozzá. G. R.

Cím: Nádor utca 31. Tel.: (1) 783 0175

Tízesvillamos - különjárat (15.)

Az önkény dala

Önkény a második emeleten lakott. Kisgyermekkorom nagy bérházában a sarokban, az utca felőli fronton. Akkoriban, amikor mindennapos volt a bőrkabátosoktól való rettegés, és viccet csak kipróbált barátok meséltek egymásnak.

Eskának hívta mindenki a házban (persze szájról olvasandó néma artikulálással), mert állítólag '19- ben, a tanácshatalom idején, amikor, mint mondták, élet-halál ura volt a környéken, nem aláírással, hanem csak s. k.-val hitelesítette rendeletéit. Saját kezűleg döntve életről és halálról. A kommün bukása után Oroszországba emigrált, ahol Rákosival puszielvtársak lettek, születésnapján személyesen jött ki gratulálni a lakására. Ha valaki nem tetszik Eskának, vagy akire megneheztel bármiért, azt úgy elviteti, mint a vöcsök! De még a famíliáját is! - tartották a lakók, mint ahogyan gyanították azt is, hogy a Tanácsosékat a harmadikról az ő közbenjárására deportálták egy őszi nap hajnalán.

Mi, hármasban, anya, apa meg én ugyancsak a harmadikon laktunk, egy gangra néző, két szoba félkomfortosban. Egyszerűbben, de oda többet sütött a nap. Szüleim felhőjáróan fiatalok és széllelbélelten szegények voltak, de valamit menteni próbáltak a halálra ítélt polgári életformából. A zongorát, az ernyős asztali lámpát, a horgolt térítőkét, a faragott csillárt. Pedig a csőbútorok, a neonfények kora már a küszöbön állt.

Apám azon a vasárnap délutánon is zongorázott. Muzikális hajlamát nagyanyámtól örökölte, aki zenetanárnő volt, de igazi sikerhez, hivatásszerű megélhetéshez kevésnek bizonyult a kitartása vagy a szerencséje. Csak a szombat meg a vasárnap délutánok, vendégeskedések öröme kárpótolta valamennyire. Nagy szobánk ablakán át tangók, foxtrottok és kerin- gők dallama szállt az álmos emeletek között. És akkor

lenn a másodikon kivágódott a saroklakás ajtaja, és maga Eská csörtetett ki rajta személyesen. Megközelíthetetlen rátartisággal, félelmetesen. Döngő léptekkel indult a lépcsőház felé, majd fel, fel, fel a harmadik emeletre. Ott jobbra, majd balra az ablakok alatt, egészen a mi ajtónkig. Se szó, se beszéd, be a konyhába, át a lakáson, a nagy belső szoba felé, ahol apám mit sem sejtve táncoltatta ujjai alatt a harmóniákat. A zongora elhallgatott. A zeneszó biztosan megzavarta Eská vasárnapi szunyókálását, és ez megtorlást kívánt! Még néhány nap, aztán jönnek a bőrkabátosok és a deportálás - gondolhatta anyám. Mire idáig érhetett, bent az ajtó mögött felhangzott egy akkord, majd egy másik a húrok közül. Aztán a dallam és énekhang. Mély, ablakrezegtető bariton öblögetett orosz dalt, oroszul: „Valahol a Volga mentén..." És az édes-szomorú melódia harsogóvá erősödve, dagadva és hömpölyögve győzött le minden akadályt, majd elrugaszkodott a Duna felé. Együtt a zongorakísérettel.

Tényleg! Mi lett volna akkor, ha apám nem tudja a dalt, ha hibázik, vagy megtagadja a zenei aláfestést? Vajon gyáva volt, hős, áldozat, esetleg kollabo- ráns, amikor együttműködött a hatalommal? Mert a zene hallatán az Önkénynek dalolni támadt kedve. Volgáról, lányról, szerelemről. RÉTI JÁNOS

„Ez egy olyan szakma, ahol azonnal látszik, I ha valamit helyesen csinálsz, de az is, ha nem" I - mondja Albert Ferenc, a Kakukk étterem tulajdonosa