Újpesti Napló, 2014 (8. évfolyam, 1-45. szám)
2014-02-06 / 5. szám
Múltidéző A Blaha Lujza Színház / Sorozatunkban egykori újpesti városképeket, utcarészleteket szembesítünk a mával. Archív felvételünk az 1920-as években készült Újpest színházáról. 1905-ben Lányi Ernő újpesti kereskedő az István útnak az Árpád út és a Gyár (ma Munkásotthon) utca közötti szakaszán álló telekre mozi- és színházi előadásokra alkalmas, szecessziós stílusú épületet emeltetett. Az épületet rabicburkolattal látták el. Itt nyílt meg 1908. április 18-án az Éden Színház. 1910-ben Papír Sándor színész és színigazgató - Szepes Mária írónő édesapja - saját költségén nagy átalakíttatást végeztetett Böhm Henrik építésszel a színházon. (Az építész az újpesti városháza társtervezője. A szerk.) Az új színház Újpesti Népszínház néven nyílt meg 1911. október 1-jén. A színházban olyan neves művészek is felléptek, mint Jászai Mari, Márkus Emília, Varsányi Irén, Latabár Árpád és 1912-ben Blaha Lujza. A kezdeti lelkesedés után a színház látogatottsága egyre csökkent, állaga romlott. Tatarozás után, 1920. október 22-én már Blaha Lujza nevét viselve nyílt meg újra. Az előadásokkal a legkülönbözőbb igényeket igyekeztek kielégíteni - opera, operett, népszínmű, dráma, bohózat -, a bevétel azonban kevés volt, s az épületet állandóan renoválni kellett. 1929-ben a város megvonta a játszási engedélyt, mert az épület tűzveszélyes volt. „Fűthetetlen, rozoga sufni"- írja a Palota-Újpest című lap. Miklóssy Imre igazgató azonban még évekig - mindig ideiglenesen - kiharcolja a játékjogot. 1939-ben a Közmunkák Tanácsa bezáratta az épületet. A háború után, 1947 tavaszán még megpróbálták rendbe hozni, tartottak benne előadásokat, azután végleg bezárták, majd lebontották. (Forrás: Iványi János-lványiné Konrád Gizella.) Az egykori színház ma az élelmiszer-áruház és a parkoló területének egy része. A színház történetéről további érdekességek olvashatók az Újpesti Helytörténeti Értesítő 2013. decemberi lapszámában, amely elérhető a www.ujpest.hu weboldalon is. BJC A rovat tanácsadó szakértői: Szöllősy Marianne és Krizsán Sándor helytörténészek. Felvételek: Újpesti Helytörténeti Gyűjtemény és Várai Mihály. Sorozatunkat kövesse a www.facebook.com/ujpest.kaposztasmegyer oldalon is! Tízes villamos - Különjárat (5.) Reggeli randi a peronon A 10-es villamos nyílt vagy titkolt, sejteni engedett vagy egyoldalú, rejtegetett szerelmek színtere is volt. Főleg reggelente. Délutánonként, ki mikor „szabadult", ment, amerre látott. Reggel hatra, hétre, fél nyolcra, nyolcra, legfeljebb fél kilencre járók utaztak. Ez utóbbiak az előkelő réteghez tartoztak, mert az irodaházig villamo- sóztak a tízesen. Ezek a társaságok „összeszoktak" az idők során, és ha valaki nem jött, akkor tudták, hogy szabadságon van, beteg, netán a gyár más részlegében dolgozik már. E zért nem hagyhatom említés nélkül azt a „plátói" szerelmet, amelynek színtere számomra is a 10-es villamos volt. Szép, finom alkatú, amolyan franciásan szexepiles lánnyal az Erzsébet utcától utaztam reggelente, többnyire a hátsó kocsi peronján. Arra nem emlékszem, hogy már ott volt-e, amikor én a Dózsa Klubnál felszálltam, vagy ott szállt fel ő is, vagy ki tudja, hol, mert ezt azóta „elveszítette" az emlékezet. Tény, hogy közös volt az utunk az Izzóig. Talán 1964 vagy 1965 lehetett. És nyár. (Csak nyárra emlékszem, örök nyárra!) Ma ez aligha volna ügy, hiszen egyszerűen lesziáznánk egymást, és utána már menne a szöveg, mintha időtlen idők óta ismernénk egymást. De a mi időnkben ez nem így volt. Csak utaztunk, és olykor egymásra pillantgattunk. Természetesen némán, még akkor is, ha közel álltunk egymáshoz a számunkra menetrendszerű tízesen. Én észrevettem őt, ő észrevett engem, illetve észrevettük egymást, és néztük a másikat, hol lopva, olykor pillanatokig nyíltan, sok mindent eláruló tekintettel. Attól való félelmemben, hogy nem jól ítélem meg a helyzetet, hogy „jó vagyok e nála", nem szólítottam meg, ő meg hogy is szólhatott volna nekem? A románc ennyiben maradt. Én az anyagbeszerzésen dolgoztam, ő ki tudja, hol. Én ugyanis leszálltam a főkapunál. O tovább ment, az irodaházi megállóig. Nyomoztam utána, mint egy őrült, személyleírást adva mindenkinek, aki élt és mozgott. Tudakoltam a nevét, munkahelyét, és kiderítettem a nevét és hogy a munkaügyi osztályon dolgozik. De a munkaügyi osztályt az anyagbeszerzéstől város- nyi gyár választotta el - térben és időben -, és egy anyagbeszerző milyen ürüggyel mehetett volna oda keresgélni és megszólítani a leányzót? Aztán én 1966-ban megnősültem, ő pedig - mint később véletlenül megtudtam - férjhez ment környezetének legdekoratívabb emberéhez, aki olyan Roger Moore-szerű volt, és a munkaügy környékén dolgozott, felfelé ívelő karrierrel. Hogy vetélkedhettem volna vele? A nagy közösségi portálon ismerősnek jelöltük egymást, innen tudom, hogy szép családdal körülvéve, együtt élték le az életüket. Örülök. Mert a reménytelen szerelemtől függetlenül mindketten szimpatikusak voltak. De a lányt a tízesről csak nem tudom feledni. Azóta se! RÉTI JÁNOS
