Újpesti Napló, 2014 (8. évfolyam, 1-45. szám)
2014-07-17 / 28. szám
Múltidéző a mai Szent István tér, Mády Lajos utca sarki épületében, amely a későbbiekben például biztosító társaság irodának is székhelye volt. A szerk.) Mezei Elek a város megbecsült polgára volt, az Izraelita Hitközség elöljárója, Pest vármegye törvény- hatósági bizottságának és Magyar Gyógyszerész Egyesület igazgatótanácsának tagja. Családjával együtt 1944. július elején deportálták. A háború után a gyógyszertárat államosították, s lebontásáig patika működött benne. Sorozatunkban egykori újpesti városképeket, utcarészleteket szembesítünk a mával. István út-Király utca sarok Felnőtt egy generáció, amelyik csak a kép láttán tudja elképzelni, hogy a Király utca sarkától a Bercsényi utcáig húzódó négyemeletes lakóházak elődje milyen is lehetett. A kisvárosi utcakép ma már valóban a múlté. Archív fotónk az 1970-es évek végén készült a városközpont-rekonstrukció második ütemének keretében éppen bontásra váró épületről. A ház tulajdonosa Mezei Elek (Óbecse, 1871 - Dachau, 1944) gyógyszerész volt, aki 1909-ben telepedett le Újpesten. Az 1920-as években épült eklektikus lakóházának aljában lévő üzletben volt utolsó működési helye a város második legjelentősebb gyógyszertárának, az Angyal Patikának. (A tulajdonosnak volt már korábban egy ugyanilyen néven működő gyógyszertára ed LM.rész A rovat tanácsadó szakértői: Szöllősy Marianne és Krizsán Sándor helytörténészek. Felvételek: Újpesti hlelytörténeti Gyűjtemény és Várai Mihály. Sorozatunkat kövesse a www.facebook.com/ujpest.kaposztasmegyer oldalon is! Tízesvillamos - különjárat (20.) Ásító tízes Négy óra után volt, és mi az irodaháznál szálltunk fel a 10-esre. Valamiért akkor nem mentünk a klubba, hanem hazafelé vettük az irányt. A villamos kétkocsis változata jött, de simán felfértünk, mert az Izzónál leginkább műszakváltásoknál - 2 után meg 10 után - volt sok felszálló. Nyár eleji nap volt, de ez lényegtelen. Mi, négyen kívül maradtunk a peronon. A felszállók a kocsi belsejét közben nagyjából megtöltötték. Az ülőhelyeket elfoglalták, és középen álltak néhányan. A másik peronon ugyancsak voltak néhányan. így mende- gélt a járat a főkapu felé. Ott még jöttek hozzánk, de azért nem volt tragikus tumultus. Már elhagytuk a Megyeri utat, amikor valaki közülünk elásította magát. Odavette a kezét a szája elé, de az ásítás az ásítás, ne szépítsük. Emlékezetem szerint Földesi Pista volt, de a sztori szempontjából nem számít. De jólesett neki, mert még a szeme is könnybe lábadt. Nem is volt ebben semmi rendkívüli, de egyszer csak közülünk valaki szintén ásított egyet. Aztán a harmadikunk is, és én se maradtam ki negyedikként. Már a bőrgyárak felé jártunk, amikor a kocsi belsejében a felénk állók egyike annak rendje-módja szerint elásította magát. De rendesen. Még talán elnézést is kért a körülötte állóktól. Csakhogy addigra a mellette álló is megcselekedte az ásítást, vagyis a dolog haladt befelé a kocsi belsejébe. Ráadásul ezalatt a kezdeti ásítok már a sokadikat, de legalábbis a többediket ásították, alig tudtak kapaszkodni, hogy a táskájukat is fogják, és szájuk elé emeljék a tenyerüket. Bent középen már átragadt a bal oldalon ülőkre, majd - mi sem természetesebb - a jobb oldaliakra, és elérte a túlsó peronon állókat is. Volt, aki odatette a kezét a szája elé, volt, aki nem. Volt, aki lehajtotta a fejét, volt, aki oldalra fordította, és még egy kis ásító hangot is adott a szájtátáshoz. A látvány óriási volt: a 10- es gurult a híd felé, utasai pedig egyfolytában ásítottak. De ekkorra már az első mosoly is elindult tőlünk, hátulról, és szép lassan végiggurult az utasokon. Úgyhogy a koreográfia úgy nézett ki, hogy ásítás, majd mosolygás tovább, vagy fordítva: az egyre derűsebb mosolyokat ásítások szakították meg. Mire az Árpád úti megállóba értünk, már nevetett és ásított az egész kocsi. Beszélni nem beszéltünk egymással, nem tárgyaltuk ki a történteket, mert fontos ásítani- és nevetnivalónk volt. Még szerencse - gondoltam -, hogy ugyanez a vakarózással nem fordul elő, mert az nem ragadós, legalábbis így nem, és énekléssel se, mert az se. Bár, ki tudja, nem így jött-e létre valaha a kórusmuzsika. Lehet, egyszer egy jókedvű munkás elkezdett énekelni, és addig ragadt erre-arra-amar- ra, hogy létrejött a Tungsram Férfikar! Sokat tudunk a világról, de tegyük hozzá, hogy bizony sokat nem. A kutatókat rendre megkérdezik, hogy mi az álom. Mi az álom? Hát azt se tudjuk, mi az ásítás. Azt meg főleg nem, hogy miért „ragadós”. Lehet, hogy az Államinál már a másik kocsi utasai is ásítottak, de mi a Temesvári utcánál leszálltunk. RÉTI JÁNOS
