Újpesti Napló, 2013 (7. évfolyam, 1-45. szám)
2013-10-17 / 36. szám
Múltidéző Szombaton boldoggá avatják Sándor István szalézi mártírt Mindenben nevelő volt Az újpesti Sándor István vértanú, szalézi testvér szombati boldoggá avatásáról tartott sajtótájékoztatót október 15-én délelőtt a Szalézi Tartományfőnökség. O któber 19-én, szombaton fél tízkor a budapesti Szent István-bazilika előtti téren ünnepi szentmise keretében kerül sor az újpesti szalézi mártír, Sándor István boldoggá avatására. A régóta várt szertartás a hazai megtelepedésének idén századik évfordulóját ünneplő rend történetének egyik legkiemelkedőbb eseménye.- Sándor István egyfelől élte a szerzetesek hagyományos életét, emellett pedig a ma Újpesthez tartozó Clarisseumban, annak saját nyomdaüzemében nyomdászként dolgozott és tanított is. A szalézi hitvallás szerint mindenben nevelő volt. Az élet minden területén tanácsot, segítséget kaphattak tőle, ő erre tette fel az életét - mondta a vértanú életéről szólva a sajtótájékoztatón Ábrahám Béla tartományfőnök. Érdekességet is megtudhattak a jelenlévők, egyebek mellett például arról, hogy az időközben államosított nyomdában végzett nevelői munkájáért elismerést is kapott. Ebből látszik, hogy még abban a rendszerben is elismerték közösségépítő szolgálatait. A történészi kutatásokból pontosan tudhatjuk, hogy elfogását követően 184 órán és 40 percen keresztül hallgatták ki. ÚJPEST A KÖZÉPPONTBAN A sajtótájékoztatón kiemelték Sándor István szülővárosát, Szolnokot, valamint Újpestet, ahol élete végéig élt és dolgozott.- Most pénteken az újpesti víztoronyhoz közeli panelházak között található játszóteret nevez el Újpest Önkormányzata Sándor Istvánról. Nagyon örülök neki, mert az emléktáblákkal, szobrokkal szemben ez az élő emlékezet példája — emelte ki Ábrahám Béla tartományfőnök. (Bővebben: www.ujpest.hu ) A boldoggá avatás szombaton a budapesti Szent István-bazilika előtti téren zajlik, a felkészülést tanúságtételek, imádságok, énekek követik. Fél tizenegykor kezdődik a szentmise és a boldoggá avatás, amelynek főcelebránsa Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek. C. R. Tungsram strand - Múltról jelen időben (5.) Mély víz, csak úszóknak K ilépve az öltözőből, leginkább az előtte elterülő nagy napozóplaccon át a szemben lévő lelátóra mentünk fel. Nem elkapkodva, hanem nyugisán, nézelődve, köszöngetve, válaszolva az ismerősöknek. A lelátó a versenymedencét nyugat, azaz a Duna felől szegélyező magasított betonlépcsők sora volt, ahonnan a strandolókból összeálló közönség foglalt helyet bajnoki vízilabdameccseken. Az Izzó és az Újpesti Dózsa játszotta hazai mérkőzéseit a Tungin, ezért a sportújság bölcsen úgy írta a műsorban a helyszínt, hogy az Újpesti Uszoda. Végül is igaz volt. Mi, a strand törzs- közönsége a Vasas Izzónak szurkoltunk. Mert papíron az volt a gyöngébb, és az volt a gyáré. Akikre emlékszem a csapatból: Dancsa, Ipacs, Sztanó, Takács, Szikora, na és Szittya Karcsi bácsi, az edző. Jó csapat volt, szerettük. A lelátó napközben élte igazi életét a medence fölött, aminek kb. harmadánál ott lógott a tábla: MÉLY VÍZ, CSAK ÚSZÓKNAK! Mindig kevesebben voltak benne, mint a Gombában, ahol a családok lubickoltak. A lelátó igazából a fiatalság gyülekező- helye volt, több okból: állandó, napozásra ideális verőfény, lényegében minimális szerelés: törülköző, napozószerek, legfeljebb egy szatyor vagy kis táska, és slussz. Ebből kifolyólag aztán sok csinos lány meg jó kinézetű fiú, fiatalember elfért rajta. A második sortól fölfelé már belátható volt az egész medence, sőt a strandnak a Gombától délre eső része. A lelátó mögött fűvel borított töltés jelentette a letelepedőhelyet a kerítésig, nagyszerű rálátással a Dunára. Szemben a Rómaival, ahova a kishajó járt oda-vissza, jobbra a Szentendrei-szigettel. És volt csónakleeresztő lift, amely hétvégeken egész nap működött, hangját nem lehetett összetéveszteni semmivel. Nagyjából középen emelkedett a főépület a strandvezetés irodáival, a gépház, egy szekrényes öltöző (kabinokra nem emlékszem), és tetején a terasz vendéglátással. De emlékezetem szerint a terasz, mármint a terasz vendéglátása igazából soha nem ment úgy, ahogy szerették volna. Pár góré sö- rözgetett meg zsugázott ott a gyárból, de olyan igazi, folyamatos forgalma nem volt, pedig megpróbáltak mindent. Hetente egy vagy két este élő zene is volt, a hangulat fokozása végett. Annál nagyobb forgalmat bonyolított a Gomba és a „mély víz" közötti büfé, ott mindig álltak vevők, nagy melegben húsz-harminc méteres is volt a sor. A haverok egymást váltották a sorban, egy közülük beállt, a többiek a hosszú asztalok valamelyikét foglalták, aztán váltogatták egymást. De ott álltak a családok is: apuka képezte a sort, anyuka meg a gyerekek vártak üdítőre, fagylaltra, perecre, vattacukorra vagy szendvicsre. Általában nem is ott ették meg, hanem vitték vissza pokrócukhoz. A büfé egyébként ilyen szempontból a régi ismerősök nagy találkozásának helyszínéül is szolgált, hiszen itt jó néhányan összefutottak jelenlegi vagy régi kollégával, iskolatárssal, szomszéddal, akivel aztán úgy váltak el egymástól - a söröket lötyögtetve, és kétszer is rászólva a gyerekre -, hogy: „Majd odamegyünk hozzátok, merre vagytok?" RÉTI JÁNOS
