Újpesti Napló, 2010 (4. évfolyam, 1-48. szám)
2010-01-11 / 1. szám
Száz éve történt... hogy felavatták a Munkásotthont, amelynek emlékét ma utca őrzi Újpesten A Munkásotthon utcában járva kevesen tudják, Újpest egyik védett nevű utcájának betonját koptatják. Ismertebb azonban az, miről is nevezték el az utcát. Az utcában előírt 30 kilométeres sebességkorlátozás megengedi, hogy például a Rózsa utca felől haladva az Erzsébet utcai kereszteződés előtt a járműből arra a szolgáltatóházra vessenek egy pillantást, amelynek helyén - még három évtizeddel ezelőtt - is állt a Munkásotthon. A gyalogosan közlekedők itt a Szabó Ervin Könyvtár fiókkönyvtárának tavaly bezárt helyiségébe az üvegen keresztül be is pillanthatnak, ily módon láthatóvá válik az a falmaradvány, amely egykoron a Munkásotthoné volt. (Látható Rákosy Zoltán freskója, amely 1963-ban állított emléket a művelődésnek). A többit 1979-ben, a panelházak építések idején - végleg - lebontották. Újpesten az egykori Gyár, majd Kolozsvár utca elnevezést viselte mostani Munkásotthon utca. Újpest nagyon sok épületéhez kulturális jelentőségű emlék kapcsolódik. Itt is. A megmaradt falszakon az önkormányzat, a MEASZ és az Újpesti Munkás- mozgalmi Klub tíz évvel ezelőtt elhelyezett emléktáblája arra emlékeztet hogy az 1909 decemberében, átadott Munkásotthon 60 éven át szolgálta a munkásművelődést, és otthont adott a jogaikat képviselő szakszervezeteknek. Újpest 1907-ben, két évvel a Munkásotthon felavatása előtt lett önálló tanácsi rendezésű város, 47 éve működött az első olvasókör, 16 éve volt már a Katolikus Legényegylet, amely a munkásmentalitás Kolping hagyományaira épülve merőben eltérő alapokon jött létre és eltért szellemiségében azon ifjúmunkásokétól, akik közadakozásból 1909-ben a Munkásotthon létrejöttét szorgalmazták. Az Újpesti Munkásképző Egylet kezdeményezésére jött létre a Munkásotthon, amelyben elsősorban a sokasodó szakmai és szociáldemokrata szellemiségű politikai szervezetek leltek otthonra, és mellettük az irodalom, a zene és más művészeti ágak kedvelői is. A hangversenyek, színi előadások és a népszerű tudományos ismeretterjesztő tanfolyamok a fővárosból is vonzották Újpestre az érdeklődőket. Gobbi Hilda, Ascher Oszkár rendszeres szereplője volt a mindennapoknak, a maga nemében egyedülálló művelődési intézményben az elméleti oktatómunka folyt, József Attila, Hoffmann Ottó, Keleti Márton, Gárdos Mariska és sokan mások tartottak szemináriumot. Kassák Lajos irodalmi és művészeti kört is vezetett. A kulturális műsorok, népszínművek, színjátszó csoportok előadásai iránt is nagy volt az érdeklődés, miközben a Munkásotthon létrejöttét megelőző évben, 1908 áprilisában közel a Munkásotthon épületéhez, az Árpád és István út sarkán megnyílt az Éden Színház (amely később Újpesti Népszínházként, majd Blaha Lujza Színházként működött 1931-ig). Ráadásként egyre-másra létrejöttek a különböző gyárak kultúrházai, műkedvelő csoportjai is. Már amikor felmerült a Munkásotthon létrehozásának gondolata, a legnagyobb gond a megfelelő helyiség kiszemelése és az anyagi lehetőségek megteremtése volt. Az egylet által szervezett esték bevételei a szükséges összeget előteremtését is szolgálták. A szociáldemokrata pártszervezet hozzájárulási blokkokat bocsátott ki az alaptőke megteremtésére, és számos újpesti kereskedő is besegített, a gyári munkásokkal együtt. Ilyen előkészületek után 1909. december 5-én, az esztergomi káptalantól megvásárolt épületben, a hajdani Kakas vendéglő helyén újjáépítve és kibővítve nyitotta meg kapuit a Munkásotthon, amelynek már a húszas évek elején felvetődött a bővítése is. Erre egyetlen lehetőségként az emeletráépítés maradt. A Munkásotthon az ötvenes évektől is a tudományos előadások, színjátszó csoportok működése jellemezte egészen a lakótelep létrejöttét követő, hetvenes évekbeli lebontásáig. - B. K. (Forrás: dr. Szalai György: Az újpesti Munkásotthon története - Újpesti Helytörténeti Gyűjtemény, Valachi Anna: A művelődés házai kis-amerikától New-Pestig/Újpest 1907-2007.). Hajdanoló 7 7.- Jolsvai András rovata Téli sport A zon a területen, ahol most egy nagyközért kínálja portékáit - srévizavi az Állami Áruházzal (tudom, hogy most Újpesti a neve, de a mondott időben még Állami volt - miként az összes többi is, bár azoknak nem ez volt a neve) egy sportpálya állott. Nem volt túlságosan felszerelve, körben drótkerítés, belül salak, két kézilabdakapu, fölötte kezdetleges világítás, ennyi volt az egész. Szomorú hely volt voltaképpen, év közben nem is volt túl nagy forgalma, ha jól emlékszem (akkor még minden sarkon lehetett focizni Újpesten, és volt vagy két tucat igazi focipálya is városszerte), hanem télen igazi főszereplő lett belőle. Korcsolyapályává lépett elő ugyanis. Az úgy történt, hogy a tartós hideg beköszöntével a pálya gondnoka elővette a hétmérföldes slagját, és addig locsolta a területet, míg jégpályává nem változott. Akkor szereztek még egy ócska hangszórót meg néhány bakelitlemezt, felgyújtották a kétszázas égőket, és kezdődhetett az élmény. Az apró pályát százak lepték el azonnal, mozdulni se igen lehetett, hanem csak körbe-körbe ügyetlenkedni, de ez senkinek nem vette a jókedvét el. Úgy maradt meg emlékeimben ez a pálya, hogy mindig csengő nevetés hallatszik ki belőle. A boldogság apró szigete volt az. Még nekem is, pedig én egyáltalán nem tudtam korcsolyázni. Az volt az általános nézet a családban, hogy gyenge a bokám, azért - de ezt csak az elfogult nagyszülői szeretet mondatta. Igazából ügyetlen voltam a végtelenségig. Igaz, akkoriban még életlen, kurblis korcsolyákkal próbálkoztunk jégen maradni, melyet a magas szárú cipőhöz kellett (volna) illeszteni, de persze az első mozdulatnál leesett (korcsolyacipőt csak a tévében látott az ember, akkor se hitt benne igazán), de az is igaz, hogy a barátaim mind ugyanezt használták, csak sokkal eredményesebben. És az is igaz (soványka gyerek voltam a végtelenségig), hogy minden telet végigvacogtam, akármit vettem is magamra. Arról nem is beszélve, hogy ha az akármit magamra vettem, akkor se tudtam volna korcsolyázni, ha tudtam volna korcsolyázni. Egy szó mint száz, ami az én korcsolyás karrieremet illeti, jobbára a kerítésbe kapaszkodva álltam, dideregve, és mégis boldog voltam - a fényes korcsolyapálya meg a sok vidám ember látványa tett boldoggá. Hatodikban aztán váratlanul az történt, hogy Kozáry tanár úr egyszer csak jégpályát varázsolt a Bajza utca iskola addig kihasználatlan hátsó udvarára. És ha már így esett, szisztematikusan hozzálátott a tanulóifjúság jégkorong-oktatásához. Varázslatos t t idők voltak, minden műhelyben hokiütők és bokavédők készültek, komoly cserekereskedelem indult be, egyszóval felpezsdült az élet. Hétvégeken csapatostul jártunk a Dózsa jéghokicsapatának meccseire, rekedtre ordítottuk magunkat, és teljes joggal, úgy véltük, hogy rövidesen mi is pályára léphetünk majd ott (a Vörös Meteor ellen mondjuk - komolyan volt ilyen hokicsapat akkoriban!), mint közvetlen utánpótlás. A többes szám persze indokolatlan. A jéghoki éppúgy nem ment nekem, mint a sima korcsolya - már miért is ment volna? Kozáry tanár úr végül a kapuban találta meg a helyemet, ahol tényleg hajthattam némi hasznot. A legváratlanabb pillanatokban estem össze ugyanis, és volt eset, hogy ilyenkor megakadt bennem a korong. Pakknak a Nyilas Misi nem örült annyira, mint én akkor.-JOLSVAI ANDRÁS }
