Újpesti Napló, 2010 (4. évfolyam, 1-48. szám)

2010-09-24 / 36. szám

ÚJPESTI NAPLÓ - IV. ÉVFOLYAM, 36. SZÁM, 2010. szeptember 24. Múltidéző A Magyar Pamutipar családi napja Egy híján 20 esztendeje, hogy a Ma­gyar Pamutipar már csak a koráb­ban ott dolgozók, a leszármazottak, s talán az újpestiek emlékezetében él. A gyár krónikája mellett a nagy múltú sportegyesületek is históriák és monográfiák lapjairól üzennek. A z egykori világhírű gyár, amely a Budaprint egyik egységeként nem is olyan régen a legnagyobb textilipari vál­lalat egysége volt, ismét hírt adott magáról. Szer­kesztőségünket a Magyar Pamut horgászegyesü­Hajdanoló A Patyolat-akció Általános nézet, hogy nem szabad olyan címet vá­lasztani egy íráshoz, melyet aztán külön meg kell magyarázn un k az olvasónak. Most tehát nem ma­gyarázat következik, hanem csak egy kollektív emlékidézés, a fiatalabb korosztályok kedvéért. A mondott címen egy bugyuta fekete-fehér filmvígjáték volt látható a hatvanas évek elején. Arra emlékszem belőle, hogy a főiskolás Szilvássy Annamária (van-e, ki e nevet nem ismeri?) ját­szotta a női főszerepet, és Bodrogi Gyula volt a bonviván, slankul és rengeteg hajjal a fején. A tör­ténet a Ki mit tud? körül bonyolódott (juszt se magyarázom el, mi lett volna az), a Bodrogi meg a barátai egy beatzenekart alakítottak, s el akar­tak indulni a mondott versenyen. Ám, fájdalom, éppen sorkatonai szolgálatukat töltötték (ezt se magyarázom el, nem én), a gonosz felettesek lehe­tetlen feladatot sóztak rájuk: az egész laktanya teljes ágyneműkészletét kell a Patyolatba szállíta­niuk rettentően rövid idő alatt. Bodrogi persze valami kópéság segélyével megoldja a dolgot, győz a jó (cseréljen helyet a füttyössel! - megint valami, mit magyarázni kéne, de ezúttal nem lesz magyarázva), a végén a szerelmesek egymáséi lesznek és fergeteges letkiss-ben (aki ezt se érti, azon végképp nem segíthetek!) törnek ki: tánc közben azt énekelve, hogy „egy, velem ugye köny- nyen megy..." A valóságban a Patyolat nem volt ennyire vi­dám szervezet. Állami mosodalánc volt, szép hat­lete kereste meg, amelynek tagjai nevükben élte­tik a gyár nevét. A horgászegyesület is immár 60 éves, és az egykori pamutosok sem fiatalabbak. Az újpesthez közeli Veresegyház taván horgász­nak és találkoznak. Sokan nemcsak szenvedé­lyüknek hódolnak, hanem nyugdíjas éveikre a tó közelében, vagy a tóhoz közeli településeken ta­láltak otthonra. Mint ahogyan Kiss Gusztáv, aki 32. éve horgászegyesületi elnök elmondta: a ha­gyományok ápolói is. A horgászhagyományoké azzal, hogy a nyárutóra tervezett, ám ősziesre forduló időben halászléfőzésre invitálták az egyesület tagjait, de ezúttal azokat is, akiknek a Magyar Pamutipar ma is jelent valamit. Körtele­fonnal, személyes ismeretséggel igyekeztek minél több egykori pamutost értesíteni, és a szeptem­ber 18-i szombati napra a veresegyházi tóhoz hívni. Sokan eljöttek, és a késő délelőtti órákra már napsütés fogadta a kilátogatókat, ami meg­alapozta a jó hangulatot. A viszontlátás öröme pedig tovább emelte. Előkerültek fényképek és vége-hossza sem volt az „emlékszel, amikor..." kezdetű történeteknek. A horgászegyesület csa­ládi napja a nosztalgia jegyében telt, és él tovább az ott lévők emlékezetében tovább. A horgász­egyesület a családi nap megszervezéséhez az Új­pest önkormányzatától elnyert pályázati összeg­gel látott hozzá, a halászléből sem volt hiány. Családi nap jövőre is lesz - ígérik.-B. K tyús emblémával és lepusztult, fáradt boltháló­zattal. Újpesten is volt négy-öt kirendeltsége, mi, nem tudni ma már, mi okból, a Rózsa utcai fiók­ba jártunk. (Mely voltaképp az Árpád úton volt fellelhető, körülbelül azon a sarkon, ahol most az Árkád üzletház található.) Plafonig érő polcok, szennyesszag, tintaceruzá­val összefirkált pultok és tömeg - ez volt az első benyomása az embernek, ha belépett. Két rossz­kedvű, kék köpenyes asszony dolgozott odabent csigalassúsággal. (Úgy értem, egyszerre kettő: ösz- szesen nyolc. De kísértetiesen hasonlítottak egy­másra.) Egyikük egy oldalsó kisasztalnál ült, s gondterhelten rakosgatta a papírokat: rengeteg volt belőlük. Másikuk foglalkozott a kuncsaftok­kal, áttekinthetetlen logika szerint. Hol a bevételi, hol a kiadási oldalon tűnt föl (az egyik pultnál vették át a koszos ruhát, a másiknál adták ki a tisztát), mozgásával folyton felülbírálva az érkezé­si sorrendet. így aztán normális esetben is renge­teg időt kellett a Patyolatban tölteni (az ember jobbára hozott is, vitt is, a józan ész azt diktálta volna, hogy előbb szabaduljon meg terhétől, s csak aztán kérje ki a tisztát, de a Patyolatnak sem­mi köze nem volt a józan észhez: tisztes család­anyák kaptak hajba egy ilyen elhúzódó sorállás kapcsán, s ha tettlegességre került a sor, jól jött a szennyes ruha), de normális eset igen ritkán adó­dott. Valami soha nem stimmelt: vagy a kocsi nem érkezett meg (a ruhákat - néhány elegáns belvárosi szalont leszámítva - nem helyben mos­ták, tisztították, hanem valamely titokzatos hely­re elszállították - és onnan nem szállították vissza időben), ilyenkor vad telefonálgatás kezdődött, mégis, mi várható, - vagy a ruha megjött ugyan, csak éppen némi eltéréssel. Tudniillik nem ugyanazt kaptuk vissza, amit be­adtunk. Ezt nem értettem egyáltalán. Kétfajta mosás volt ugyanis, kilós és pipere. Utóbbinál nemcsak mostak, vasaltak is - és szé­pen összehajtva, papírba csomagolva kaptuk vis­sza az ágyneműt - előbbinél az egész pakkot egyetlen necchálóba gyűjtötték, azt kis plombá­val lezárták, aztán a hatalmas mérlegre hajítot­ták: ahány kilót nyomott, annyiszor valamennyit kellett fizetni érte. (De felvételnél minden tételt külön regisztráltak az átvételi elismervényen - képzelhetik, milyen gördülékenyen ment a do­log, ha még olyan finomságokat is hozzáképze­lünk, mint ez:- És lesz három konyharuha.- Az nem konyharuha, az abrosz.- Ez magának abrosz?- Kicsi abrosz.- Kicsi, koszos, szakadt abrosz. Azaz rongy. Még mindig jobban jár, ha a konyharuhát ikszelem be!) Namármost, ha a piperéket összekeverték, azt meg­értem, egyik ágynemű olyan, mint a másik, sokszor mi is csak otthon vettük észre a cserét, de hogyan tűnhetett el bármi is a leplombált zsákokból? Erre a kérdésre soha senki nem tudott értelmes választ kapni, pedig csak a Rózsa utcai fiókban is feltették hetenként ötször-hatszor. Csak úgy porzott a panaszkönyv. Vannak válaszok, melyeket jobb, ha nem ismerünk.- JOLSVAI ANDRÁS

Next

/
Oldalképek
Tartalom