Újpesti Napló, 2010 (4. évfolyam, 1-48. szám)
2010-08-02 / 29. szám
i ÚJPESTI NAPLÓ ÉVFOLYAM, 29. SZÁM, 2010. augusztus 2. Az UTE fotókkal, dokumentumokkal segítette a munkát Könyv Újpest futball történetéről Nem kis munkára vállalkozott Kocsis Tibor, amikor elhatározta, hogy megírja Újpest futballtörténetét. A könyv siker lett, az első kiadás nyolc éve jelent meg és gyorsan elfogyott. A második, bővített kiadás nemrégiben hagyta el a nyomdát, a megjelenés apropóját az éforduló adta. A kötet címe: Újpest futballtörténete 1885 - 125 - 2010. A vaskos könyvből szinte minden megtudható a klubról. A több mint hétszáz oldal adathalmazának átnézéséhez sok türelem és kitartás szükséges, de aki veszi a fáradságot, s elmerül a táblázatokban, az eredményekben, az összeállításokban, számtalan érdekességre bukkan.- Éltem a napjaimat, tanultam, egyszer csak kipattant a szikra: meg kell írnom az újpesti foci történetét - emlékezik a kezdetekre Kocsis Tibor.- Abbahagytam a Gazdasági Főiskolát, és nekiláttam az adatgyűjtésnek. Jól tudtam, nem olcsó mulatság egy könyv megjelentetése, ezért elmentem biztosítási ügynöknek. Az innen befolyt pénzen vettem a számítógépemet és a nyomtatómat. Másfél év kemény, bár élvezetes munka következett. Az elején eszembe nem jutott, hogy egy hétszáz oldalas könyvet állítsak össze. Gondoltam, elindulok a hetvenes évektől, csak hát időközben rájöttem, hogy minden mindenből következik. A hetvenes évek nem érthetők a hatvanas évek nélkül, és így tovább visszafelé. Nem vagyok író, ezt a könyvet is inkább gyűjteménynek nevezném. Azért választottam az Újpestet, mert Közélet szeretem a csapatot, ha tehetem, mindig ott vagyok a mérkőzéseken. Miután a technikai feltételek adottak voltak, többnyire csak a könyvvel foglalkozott a Vácott élő fiatalember. Kétnaponta bejárt az Országos Széchenyi Könyvtárba, de az idill megszakadt, hiszen pénzt kellett szereznie. Tibor egy gyárban helyezkedett el, ahol három műszakban dolgozott, és persze kevés szabadidejében folytatta a kötet előkészítését, kutatott, adatokat gyűjtött, sárguló újságokat lapozgatott. Az UTE fotókkal, dokumentumokkal segítette a munkát. Anyagi támogatás sehonnan nem érkezett. A szorgos munka végül eredményt szült: 2002-re elkészült a mű.-A könyvben az első húsz évet átfogó fejezetben nincsenek összeállítások, mert nem volt fellelhető forrás, le sem írták a neveket, annyira nem volt tekintélye a labdarúgásnak akkoriban - mondja Kocsis Tibor. - Aztán 1926-tól beindultak az események, ekkor cégek szálltak be a labdarúgásba. Az Újpestet például az Izzó karolta fel. Rohamosan emelkedett a színvonal. Azt mondja Kocsis Tibor, eztán hűtlen lesz a magyar csapatokhoz, csakis külföldi klubokról ír könyvet. Most éppen külföldi tanulmányútra gyűjti a pénzt, jövő nyáron szeretne kiutazni Skóciába. Mert a Celtic és a Glasgow Rangers csatáit papíron is meg kell örökíteni. - DÁM Hajdanoló 23.- Jolsvai András rovata Miénk a lekvár! A befőzés a második legnagyobb ünnepnek számított - Szent István után - a Kossuth utca negyvenkilencben. Annyit kell tudnunk, hogy a ház elvileg osztatlan kertjét a lakók az évek során szépen felparcellázták egymás között. Mindenki megkapta a maga előtti négyzetmétereket, mi pedig (merthogy mi laktunk az L alakú ház kanyarjában, így a mi lakásunknak nem volt igazi kiterjedése a kert felé - csak egy ajtónyi, természetesen) az udvar közepét birtokolhattuk - leszámítva a kerti csapot és környékét. Mindenki a maga lehetőségei és tehetsége szerint virágoztat- ta föl a kertjét, a Filó bácsi pompás filagóriát eszkábált hulladékfából és hullámpalából, és szőlőt futtatott rá, a Horváthék kukacvirágot és dáliákat ültettek, a Kovács önkéntes házmester általa is ismeretlen fűszernövényekkel kísérletezett, mi pedig a pázsitot erőltettük. Nagyapám jól tudta, hogy akármit ültetne is a kert közepére, azt én úgyis tönkrefociznám. így aztán füvet ültetett. (Más kérdés, hogy ez se igazán segített, mert bárhogyan igyekeztem én, tönkrefociztam azért a Horváthék virágágyásait, a Reinhardt néni évelőit meg a Kovács önkéntes házmester fűszernövényeit is, s ebből lett is folyton mindenféle bonyodalom.) Volt még aztán a kertben néhány orgonabokor és két barackfa. Az előbbiek a senki földjén (a kapuhoz vezető közös út mellett) voltak fellelhetőek, és így eleve közös tulajdonnak számítottak (ráúszás volt rendszeresítve), a barackfák azonban minden tekintetben a mi földünkön állottak, ám a hagyomány úgy rendelte, hogy a termést a ház lakói testvériesen osszák el egymás között. Úgyhogy július második felében a férfiak egy este kivonultak a kertbe, Filó bácsi gondos mérlegelés után letépett egy érettnek látszó gyümölcsöt, azt négy egyenlő részre szakaj- totta, körbekínálta, majd gondos mérlegelés után megszületett a verdikt: szedhető. (Ha nemleges volt a válasz, a procedúra másnap megismétlődött.) A szüret a legközelebbi vasárnapra hírdettetett. Lázas előkészületek kezdődtek. Lekerültek a padlásról a dunsztos üvegek meg a lekvárfőző lábasok, és szörnyű súrolásnak lettek alávetve. A környékbeli közértekben befőzési celofán-, szalicil- és főképpen cukor- vásálási láz ütött ki. (Mindezek természetesen hiánycikknek számítottak ezekben a nehéz időkben: a ház asszonyai riadóláncon értesítették egymást, ha valahol felfedeztek ezt-azt.) Szombaton érkezett azt üstfoltozó, kit Ujpest-szerte drótostótnak hívtak, noha Szendrő úr volt a becsületes neve. Szendrő úr csodás sárgaréz-foltokat vagy (olcsóbb változatban) óntapaszokat olvasztott-kalapált a lyukas edények aljára, így aztán minden készen várta a nagy hadműveletet. Vasárnap hajnalban keltünk, és mire az asszonyok beüzemelték a sparheldteket, már le is szedtük az összes barackot. Ebben a feladatsorban kulcsszerepet kaptam, hisz a húsz kilómmal könnyen szökelltem a legmagasabb ágakig. (Nagyapám persze komoly szerszámot - úgynevezett ághúzót - fabrikált magának, azzal szelídítette magához az ágakat.) Amikor az összes gyümölcs lekerült a fáról, jöhetett a válogatás: enbé egy, enbé kettő. Ha az is megvolt, a Horváth bácsi, kinek szakértelmében mindenki megbízott - népi ellenőr is volt azelőtt, egy rövid ideig - igazságosan elosztotta a zsákmányt a lakók között. Széles vájd- lingokban pihent az érett gyümölcs ki- nek-kinek a bejárati ajtaja előtt. Nem kell mondanom, mire idáig jutott a történet, én már degeszre ettem magam. Ettem szedés közben, válogatás közben, cipelés közben meg csak úgy. „Meg van mosva?" - kérdezte aggódva nagyanyám, miközben mindketten pontosan tudtuk a választ. Aztán jött a főzés. Úgy képzeljék el, minden ajtó, minden ablak nyitva, és minden konyhából árad ki az udvarra a fővő lekvár mennyei illata. (A pontos receptet minden asszony hétpecsétes titokként őrizte, természetesen.) Én meg kint pihentem egy nyugágyban, sportújságot olvasva és néha számba hajítva egy-egy barackmagot, melyeket a Filó bácsi gondos kalapácsolással szabadított ki a börtönéből. A kész lekvár délután üvegekbe került, azok meg a nagyágyba, két dunyha közé, gondosan lezárva celofánnal, spárgával. Hogy miként lett estére lekváros a szám a fülem tövéig mégis, ezt ma sem árulhatom el. v- JOLSVAI ANDRÁS rm .§'■
