Újpesti Napló, 2010 (4. évfolyam, 1-48. szám)
2010-07-13 / 27. szám
ÚJPESTI NAPLÓ - IV. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM, 2010. július 13. Múltidéző Anyám! A szúnyogok... Amennyiben nem tudjuk megrendelni házunk fölött - és mindenütt, amerre csak járunk - a helikopteres/kisrepülős szúnyogirtást, min- denképp fel kell készülnünk lélekben is, testi- leg is az elkövetkezendő nyárra. Igen, bármilyen meglepő, a szúnyogokról lesz szó. Vegyük először a rendszertani besorolást. A szúnyog az egy dög. Szerencsére nincs gerince, de ha lenne, azt is szívesen eltörné az ember. A szúnyognak van egy csomó lába, de az senkit nem érdekel, valószínűleg fölösleges is neki, úgyse rohangál, míg ellenben repül. Egyenesen felénk. A szúnyogok közt van állítólag fiú is meg lány is, de szintén nem érdekel senkit, hogy hívják azt a dögöt, Józsinak vagy Mariskának, aki épp az utolsó csepp vérünket szívja ki. Ne hívják nekem sehogy, pusztuljon. A szúnyognak egyetlen említésre méltó szerve van, azzal szúr. Kicsit nehézkes egyesével elvenni tőle ezt a fegyvert, így tömeges megoldásokban kell gondolkodnunk. Mert a szúnyog olyan állat, amelyik többen van. Annál feltétlenül, mint amennyit szívesen tolerálnánk. A szúnyog előfordulási helye általában ott jellemző, ahol mi tartózkodunk. Közeledtét sajátos hanghatás kíséri (erről picit bővebben egy másik cikkünkben is írunk, de nem mondom meg, melyik oldalon, tessék végigolvasni az Újpesti Naplót). E sajátos hanghatás az emberiség döntő többségéből heves idegességet vált ki, de esküszöm, ez volna a kisebbik baj, vannak már rá jó gyógyszerek. Ha jön a szúnyog, akkor csíp és viszket és fáj és különben is. A szúnyogcsípés során a nőstény szúnyogok - mivel a hímek nem szívnak vért, ergo nem csípnek - szúró szájszervükkel hatolnak a bőrbe. Ez a mi méreteinkhez képest olyan apró, vékony és hegyes szerv, hogy a szúrást magát sem a vérszívás közben, sem később nem érezzük. Ahhoz, hogy gondtalanul tudjon táplálkozni és emészteni, a szúnyog nyálával antikoaguláns anyagot juttat a szúrás helyére (mintegy beleköpi a sebbe), ami megakadályozza, hogy a vér megalvadjon szívás közben. Immunrendszerünk felismeri a szervezetünkbe jutott szúnyognyálban lévő idegen fehérjéket, és úgynevezett 1. típusú vagy azonnali túlérzékenységi reakció jön létre. A reakció lényege a „betolakodó", vagyis az idegen fehérje mielőbbi eliminálása, ez vezet duzzanathoz, viszketéshez. A szúnyogcsípés kellemetlen tünetei néhány nap alatt maguktól is elmúlnak. A folyamat antihisztamin hatású krémekkel gyorsítható (pl. Fenistil). A vakarás a fertőzés veszélye miatt nem ajánlott, de természetesen nem könnyű (talán lehetetlen is) megállni... A szúnyogok elleni népi védekezési módszer a bagózás és a sör nagyobb mennyiségű bevitele (a nikotin beleivódik a bőrbe, annak a szagát ki nem állják ezek, a B-vitamin meg úgyis mindenre jó, például csillagközi ugrásra is). Ajánlják még a fokhagyma kiemelt fogyasztását is, de az eléggé antiszociális bizonyos helyzetekben. Kedvenc nagybátyám már a maga idejében is erősen környezettudatos életmódot folytatott, a „párnatox" nevű szerre esküdött, amely használata során az ember jól odavágja a párnáját a falhoz, ahol épp megpihennének a dögök. Anyám egyszer felvetette, hogy telepíthetnénk békafarmot a környékre, de aztán meggyőztük, hogy a békapopuláció gyors szaporodása és elhízása olyan mértékben megborítaná az ökoszisztémát, hogy hamarosan vérengző gólyák potyogtatnának ezresével gyerekeket a kéménybe, márpedig azt nem kéne, mert így is vannak már elegen... Ajánlható még az úgynevezett Búvár Kund-féle megoldás: már amennyiben aláereszkedünk egy kád- nyi vízbe vagy valamely tóba, és egy csövön veszünk mindaddig levegőt, míg be nem köszönt az október. Mások a szkafanderre esküsznek, már amennyiben előzőleg jól bekenjük magunkat alatta is valamilyen riasztó hatású krémmel. Legvégső esetben persze meg le- ' * «jhét nyerni a lottó ötöst és elmenni valamilyen olyan tájra, ahol hírét nem hallották még a szúnyognak.-TÖRÖK MONIKA j Hajdanoló 22.- Jolsvai András rovata Ha eljő a jeges A múltkori dinnyézésről jutott eszembe: gyerekkorom daliás nyarain bizony komoly kihívást jelentett mindenfajta léhűtés. (Helyesen: mindenfajta lé hűtése.) Meg egyébként is, a hűtés maga. A fridzsider már feltalálódott ugyan, de ez az újpesti hétköznapokban még nem jelentett komoly előrelépést. Meleg nyári napokon a kocsmákban langyos volt a sör, a hentesnél megromlott a felvágott, az étteremben elsárgult a kovászos uborka. És otthon sem volt egyszerű a helyzet. A spiccernek való bort meg a szódásüveget a konyhai falikútnál Elütöttük (az olyan volt, mint a csap, csak öntöttvasból volt a kávája, és elég mély volt ahhoz, hogy ne fröc- cenjen ki belőle az élőállat vére, ha a háziasszony bontott csirkét varázsolt belőle), a dinnyéket - volt már róla szó - az udvari kútnál (Palotán, keresztapáméknál, ahol még igazi kerekeskút állott az udvarban, betettük a dinnyét a vödörbe, és leeresztettük a kút hűs mélyére - nálunk csak folyt rá a hideg víz, szakadatlan), tartottuk alacsony hőmérsékleten, a sörösüvegeket meg az aludttejet a pincelejárat lépcsőjén pihentettük. (Nagyapám, aki igazán akkurátus ember volt, isten nyugosztalja, megkövetelte, hogy a sört mindig a hetedik és nyolcadik lépcsőfok közé helyezzük, mert ott optimális a hideg. Mondanom sem kell, ki tudott kergetni a világból ezekkel a fölöslegesnek látszó faksznikkal. Volt nagy csodálkozás, amikor - már felnőtt koromban - elolvastam Hrabal Sörgyári capricció-ját, melyben a szereplők éppen így helyezik a sört el, és még hosszú lételméleti traktátust is mellékelnek hozzá. Mondanom sem kell, holtában megkövettem nagyapámat, amikor felismertem, hogy itt voltaképp egy közös Monarchia-beli tudás öltött ilyetén módon testet.) De a hűtészeti rovat legfontosabb eleme kétségen kívül a jégszekrény volt. A miénk vajszínű, tömzsi jószág, ott állott közvetlenül a konyhaajtó mellett (a konyhaajtó pedig egyben az egész lakás ajtaja is volt - ilyen praktikus világban éltünk akkoriban), alig nagyobb egy éjjeliszekrénynél (magasságban épphogy, szélességben jobban), melynek összesen három - feszítőpánttal záródó - ajtaja volt. Belül pedig három pléhvel bélelt rekesze. A fölső kettőbe kerültek a nyers húsok meg a tej, az alsóba pedig a szerkezet névadója, a jég. Ha jól tudom (persze, miért pont ezt tudnám jól), a hatvanas években a jég már a jéggyárból származott. (A háború előtt még igazi jeget vermeltek télen el, azt árulták aztán a nyáron.) Mindenesetre zárt kocsiszekrényű lovaskocsival érkezett naponta az utcánkba, egyetlen ember, a jeges ült a bakon félmeztelen felsőtesttel, és egyfolytában kántálta: itt a jeges, a jeges! Három-négy házanként megállította a végtelenül békés jószágokat, befékezte (kézifék!) a kocsit, bakról szállt, vastag bőrt terített a vállára, övéből kis jégcsákányt kapott elő (most jut eszembe: volt bőr csuklószorítója is), kinyitotta a kocsi- szekrény ajtaját (úgy kell elképzelni az egészet, mintha egy óriási jégszekrény volna), kihúzott egy jégrudat (egy jéghasábot, egészen pontosan, mely, emlékeim szerint másfél méter hosszú lehetett, keresztirányban meg húsz-húsz centis kiterjedést engedett meg magának), azt a csákánnyal megfelelő méretre vágta (negyedrúd volt a legkisebb tétel, húsz fillérbe került, abban voltunk mi is érdekeltek), majd a vállára vetette a rudat, és elhaladt a megfelelő konyha felé. Fontos jellemzője volt még a jegesnek, hogy úgy káromkodott, mint a jégeső. (Ezért szeretem ezt a nyelvet, látják. Azt, ugye, mindenki tudja, hogy a jégeső nem tud káromkodni. Viszontag sűrű. Innen az összevonás. A jeges tehát sűrűn káromkodik, s mi a jégesőhöz hasonlíthajtuk. Hasonlíthatnánk a kefekötőhöz is, de élő kefekötőt, fájdalom, nem láttam soha. Mígellenben jégesőt láttam eleget.) Nem mondhatom, hogy túl erős vagyok káromkodásban, de ami az alapokat illeti, azzal nincs bajom: azt még az újpesti jegesektől lestem el. Lehetett volna építeni rá.-JOLSVAI ANDRÁS
