Újpesti Napló, 2010 (4. évfolyam, 1-48. szám)
2010-06-15 / 23. szám
Kicsit másként a VB-ről Van élet az élet helyett! Én ugyan elképzelhetetlennek tartom, de állítólag van az embereknek egy olyan csoportja, amelyik kifejezett istencsapásaként éli meg a következő napokat. A jegeces hideg rázza őket, ha csoportmérkőzésekről, hosszú szöktetésekről, szögletekről vagy lesről esik szó mindenütt - és nem értik a népesség nagyobb részét, amelyik viszont csak ezzel tud foglalkozni, legalábbis pár napig, úton-útfélen, továbbá közte is. Tudják, ez az a népcsoport, amelyiknek a vb rövidítésről a végrehajtó bizottság jut legfeljebb az eszébe. Nos, mivel a felebaráti szeretet minálunk alapopció, nem vetjük meg ezeket a visszamaradott, nyuffadék szerencsétleneket, hanem tagoltan elmagyarázzuk nekik, mire is jó a következő pár nap a számukra. Amennyiben a lakásban több televízió is van, egy ideig a legnagyobb lelki nyugalommal nézhetjük a „Csók és zsír" sorozat ezredszer ismételt epizódjait, senki nem szól be érte. És ha akarjuk, sírhatunk is rajta, csokoládémajszolás közben! Bátran elmehetünk a haverokkal, havercsajokkal este dumálni, senki nem fogja számonkérni rajtunk, ha késünk - márpedig úgyis mindig késünk. De most több napot is lehet! Garantáltan nem fog feltűnni senkinek. Felszabadul a számítógép végre! Végre csetel- hetünk, meszindzserezhetünk, párkereshetünk és pornóoldalakat nézhetünk meg anélkül, hogy állandóan le kéne kapkodni az aktuális oldalt az átmenő forgalom miatt! Feltéve, hogy gondosan behűtöt- tünk egy teljes hipermarketnyi sört előre, szabad kezünk lesz, például rájárhatunk a csoki- vagy tojáslikőrre (pfuj...), nem kapunk megjegyzéseket bizonyos alkoholizmusba csúszó rétegek tanulságos sorshelyzeteiről (hozd már ide a sörnyitót, nyuszika). Végre elbeszélgethetünk a gyerekkel arról, melyik iskolába is jár tulajdonképpen és mik az elképzelései a jövőt illetően (az „eltartott akarok lenni” válasz még ebben a kényszerhelyzetben sem elfogadható!) Könnyű, nyári flörtbe kezdhetünk a váltott és válogatott pizzafutár legényekkel/leányokkal, esetleg még egy „semmire sem kötelez” jellegű randit is összeszervezhetünk vele/velük. Végre adózhatunk a lélek templomának, azaz a fizimiskánknak. Úszás, szauna, masz- szőr, arcpakolás (nem olyan!), manikür, pedikür, fodrász, hajszín változtatás, szemöldöktetkó és köldökpírszing. Majd pár nap múlva ráérünk magunkból kikelve visszavágni a majdani szemrehányásokért, miszerint „mert évek óta rám se nézel! Tudod, mióta van punk-hajam?!" Ha végképp kifogytunk az ötletekből, de még mindig csak a negyeddöntőnél tart az eseménysorozat, végső esetben megpróbálhatjuk megkeresni idős rokonainkat, például a szüleinket, ha még emlékszünk a címükre. Ha nem, egészen biztosan rajta lesz azon az utalványon, amelyet rendszeresen, minden hónapban kapunk tőlük, mert nekik a csirkeláb-kúra mellett még erre is futja. Mivel az emberek egy részének még mindig olyan piszok mázlija van, hogy rendelkezik munkahellyel, most pár napig ezt sem kell halálosan komolyan venni, úgyis mindenki online közvetítéseket néz és nem arra figyel, megváltottuk-e már a nemzetgazdaságot, így egyáltalán nem biztos például, hogy az Újpesti Napló a szokott időben fog legközelebb eljutni Önökhöz... -TÖRÖK MONIKA Hajdanoló 20.- Jolsvai András rovata Megáll az idő? Biztosan maguk is voltak kisfiúk (ha nem, sajnálhatják), és maguk is olvastak újra úgy könyveket, hogy mindvégig reménykedtek benne, most más vége lesz. Ami engem illet, egy időben sportot csináltam ebből, hogy minden egyes rosszul végződő regényt újraolvassak: hátha most jóra fordulnak a dolgok. Persze, az eszemmel jól tudtam én, hogy a regény a második olvasásra sem változhat, de gyerekkorban nem csak az , eszével olvas az ember. Hanem a szívével is. És az én szívem azt szerette volna, például, ha Unkasz, az utolsó mohikán életben marad a regény végén. Ebből a célból négyszer egymás után elolvastam Cooper regényét, és összetett kézzel könyörögtem az égi- ■t eknek, kegyelmezzenek a derék indiánnak. (Nem gondolva bele, hogy akkor legfeljebb Az utolsó előtti mohikán lehetett volna a regény cí- t* me.) És éppen így, borzasztóan szerettem volna, ha sokadik olvasásra Nemecsek felgyógyul, Micimackó maradhat a százholdas pagonyban és Török Bálint is kiszabadul a Héttoronyból. Kedvemet egyáltalán nem szegte a kudarc, minden egyes újra- olvasás új reményt jelentett. Úgy beleéltem magam ebbe a dologba, hogy egyetlen egyszer kiléptem az irodalom keretei közül, és az élet más terére is átvittem e - tökéletesen indokolatlan - reményt. A hetvenes futballvilágbajnokságról van szó. A hetvenes futballvilágbajnokság volt az első, amelyre Magyarország csapata nem jutott ki. Korábban, ha elindultunk, mindig túljutottunk a selejtezőn. (Csak a kákán is csomót keresők kedvéért írom le, az ősidőkben nem is volt selejtező, elég volt jelentkezni.) Ez - tudniillik, hogy egy világbajnokságot Magyarország nélkül rendezzenek meg- annyira elképzelhetetlen volt a számomra, hogy - ilyen egyszerű ez- tényleg nem is tudtam elképzelni. Jó, persze, az eszemmel felfogtam, hogy kiestünk, hogy a marseille-i csapás után (aki véletlenül nem tudná, kikaptunk négy-egyre a csehszlovákoktól, megismételt mérkőzésen) semmi keresnivalónk Mexikóban, a nagy focifiesztát nélkülünk fogják megrendezni. Mondom, az eszemmel tudtam ezt, nem is felejtettem el azt a szörnyű decemberi pillanatot, amikor véget ért a marseille-i csapás, de a szivem máshogy döntött. Emlékszem, csak ültük hang nélkül a képernyő előtt, már régen véget ért az adás (késő esti meccs volt), viliódzott a semmi a szemünk előtt, mégsem volt erőnk felkelni a sámliról. (A Horváthék sámlijáról, hogy egészen pontosak legyünk. Merthogy a mi családunkban még hatvankilencben se volt tévékészülék. Az lett ígérve, hogy majd a vébére veszünk egy használtat a Bizományiban. Aztán persze nem vettünk, merthogy minek.) A többiek persze feldolgozták valahogy a dolgot - a szövetségi kapitány lemondott, Mészöly visszavonult, de az élet nem állt meg - csak én nem tudtam túltenni magam az ügyön. Szentül meg voltam győződve róla, hogy nyárig történik majd valami. Például kiderül, hogy a csehszlovákok indokolatlanul szerepeltették Kunát, Kvasnakot vagy Adamecet, és ezért kizárják őket. Vagy a csehek maguktól mondják le a vébét másirányú elfoglaltságaikra hivatkozva. Vagy egy másik csapat marad távol a viadaltól, és annak a helyén indítanak minket. Vagy (még ez tetszett volna a legjobban) Brundage úr, a FIFA első embere saját hatáskörében tizenhétre emeli a világbajnokság létszámát, és korábbi teljesítményünk elismeréseként meghívnak bennünket is. Magyarán: nem hittem el, nem akartam elhinni, hogy ilyesmit elkövethet ellenem a világ. Hogy megfoszt egy élménytől, aminél fontosabbat - rövid távon - elképzelni se tudtam. Mint a Katonazene naiv főhőse (Szirtes Ádám játszotta, megrendítő- en) az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy mégiscsak történik valami, Nemecsek életben marad és nekem lesz kiért szurkolni a vébén. Annyira így volt, hogy a végén megfeledkeztem a világbajnokság kezdőnapjáról. Hazafelé baktatva a Kossuth utcán véletlenül hallottam meg egy nyitott ablakból Pelé csodálatos perdítése után a szpíker hangját - hanyatt-homlok rohantam aztán a Horváthék sámlija felé. A brazilok briliáns játékkal verték négy-egyre (helyettünk) a cseheket, én pedig végérvényesen tudomásul vettem, hogy az élet nem alakítható a kedvem szerint. Azt hittem akkor, hogy felnőttem.-JOLSVAI ANDRÁS
