Újpesti Napló, 2010 (4. évfolyam, 1-48. szám)
2010-04-26 / 16. szám
ÚJPESTI NAPLÓ IV. ÉVFOLYAM, 16. SZÁM, 2010. április 26. Múltidéző Múltidéző - Török Monika rovata Nagyon gondosan meg kellett tervezni a nagymosást, amikor ránk került sor, mert nem volt kis munka, és ha bármi közbejött, borult a prodzsekt. A nagy napon nagyapám például elment mosószappanért és kékkőért. Nem mintha nem lett volna otthon, de az úgy rendes. Hazaérve komótosan előszedte és kikészítette a teknőt az udvarra, odabent megrakta a tüzet, majd vizet hordott a mosóedényekbe. Egyedül az előkészítés fázisában vehettem részt a munkálatokban, azaz hordhattam kis láboskában a vizet és játszhattam a teknőben úszó papírhajókkal. Azok ugyanis elengedhetetlen kellékei voltak a nagymosásnak. Amikor felforrt odabent a víz, nagyanyám rendkívül szigorúan mindenkit elparancsolt a környékről és egyedül, mindig csak egyedül dagasztotta, sikálta, csavarta a ruhákat. Néha kiabált egyet, hogy „Józsi! Hozd a vizet!", akkor nagyapám felpattant az asztal mellől, ahol olvasgatott és vitte neki. Apám nemigen nézhette, mennyit küzd nagyanyám a ruhákkal, de beleszólása ott a dolgok menetébe férfiembernek nem lehetett. Végül, összeszedve minden bátorságát, beállított egy mosógéppel. No, annak még Piri néniék is a csodájára jártak, körbeálmélkodták, simogatták, nyomogatták, majd kérték nagyanyámat, próbálja ki. Nagyanyám rábólintott, hiszen épp nagymosás napja volt, majd elküldte nagyapámat mosószappanért, kékí- tőért és vízért. Gondosan kimosta a szokott módon, kézzel a rengeteg cihát, függönyt és ruhát, majd a patyolattiszta holmikat végre hajlandó volt beletenni a mosógépbe. Csak álltunk és néztünk, hogy hát igen, ez a technikai fejlődés: a ruhák egyáltalán nem lettek piszkosak a mosógéptől! Nagyanyámat élete végéig nem lehetett meggyőzni arról, hogy a mosógépet rendeltetésszerűen használja. Az pedig, hogy esetleg centrifuga is betegye a lábát, szóba nem jöhetett nála. A történetet a minap elmeséltem a gyerekeinknek azon alkalomból, hogy elromlott a mosógépünk, és bizony akár két pár zoknit is kézzel kellett kisikálniuk. Elekerekedett a szemük, látszott, csak tisztelettudásból nem tartják mesebeszédnek, aztán csak megkérdezték, mi az a centrifuga és a budi.-TÖRÖK MONIKA Nagymosás Nagyanyáméi, életük végéig a Pamut- gyár melletti Klauzál utca egyik szegényes házában laktak, albérletben, a veranda végén, picinyke szoba-konyhában, amelynek egyetlen előnye volt, hogy épp szemben volt a budi az orgonabokrok között, így legalább például télvíz idején nem kellett nagyobb távolságokat megtenni. Ahol véget ért a ház, ott kezdődött az udvar, amely számomra mindig maga volt a misztikum, mert ott terült el Miszlovits bácsi és Piri néni birodalma (ők voltak a tulajék). Piri néni tyúkokat tartott, és ha elég jó kislány voltam a megítélése szerint, akkor kicsit játszhattam velük - nagyanyám nem kevés ellenkezését kiváltva, ugyanis szerinte nem volt annyira higiénikus a tyúkpiszokban négykézláb kergetni szerencsétlen jószágokat. Az udvar közepén a poroló állt, és nagyanyám olykor kikönyörögte Piri nénitől, hogy felakaszthasson oda nekem egy hintát, és akkor ott röpködhettem a tyúkok felett Miszlovits bácsi műhelyéig és vissza/Miszlovits bácsi asztalos volt, és Hajdanoló 77.- Jolsvai András rovata Tengó A tengónak két jelentése volt ifjúkoromban. Az egyik egy speciális labdajátékot jelentett, mely egy négyrészes- speciális változatban kétrészes - földre rajzolt négyzetben űzött egyérintő volt. (Az egyérintő, ha valaki nem tudná, olyan futball, hol mindenki csak egyszer érhet a labdába: alesetében többször is, de a labda csak egyszer eshet le a földre.) Csak egy kréta, négy focista meg egy labda kellett hozzá, semmi más - és persze az, hogy óraszám ne jöjjön arra autó, ahol az ember űzte: praktikusan az úttest közepén. Erre a hatvanas évek második felében még minden esély megvolt az újpesti mellékutcákon, így aztán tengóztunk is, órákon át, kedvünkre. De míg a Kossuth utcában, mondjuk, afféle kiegészítő sport volt csak a tengó, arra szolgált, hogy a korán érkezők elüssék az időt a többiek megérkezéséig - mert ha legbár valószínűleg eleve nyugdíjasnak születhetett, olyan öregnek nézett ki, minden áldott reggel szép komótosan kimenekült Piri néni kárálása elől a műhelybe és elmélyült, de főleg véget nem érő munkába kezdett. Ő nem kérdezte, jó voltam-e, mindig beülhettem a forgácsszagba játszani, megtanultam, hogyan kell gyalulni, vésni, talán még a szerszámok nevét is megtanultam, csak azóta már persze elfelejtettem (viszonylag ritkán asztaloskodom azóta), és órákig el tudtunk beszélgetni afféle újpesti mesteremberekként, azaz fél óránként egy hmmm-hmmm-öt megkockáztatva. Az udvar végén a fáskamrák sorakoztak, a sarokban pedig minden titkok titka (mert engem sose engedtek be, úgy kellett besettenkednem egy elorzott kulcs segítségével): a mosókonyha állt. Olyan fával befű- tős, klasszikus szegénynegyedi. A házban három asszony osztozott a mosókonyhán, no persze nem egyenlő arányban. Piri néni, mint tulaj természetesen előjogokat élvezett, aztán jött a Margit néni, aki nagyapámék mellett lakott, de nagyobb, szebb lakásban, s végül a megtűrt család, nagyanyámék jöttek. alább hatan összejöttünk, lehetett már focizni rendesen, kétkapura -, addig a Tungsram strandon ez volt a legnagyobb szenzáció. Ott a nagymedence oldalába volt elhelyezve két pálya (a lépcső két oldalán), ahol páros játék folyt, a középső vonalat két hosszú pad alkotta. Rendkívüli ügyességet igényelt ott a játék, kifinomult technikát, melyre csak a legnagyobbak voltak képesek. (Helytörténészeknek: gumilabda, mezítláb.) Egyenes kiesés volt, a győztes maradt benn, ameddig akart: hosszú sorok állottak oldalt, a bejutásban reménykedve. És hosszú sorokban állottak a nézők fönt, a korlátnál. A dolog presztízséről annyit, hogy a válogatott újpesti focisták is gyakran tették tiszteletüket ezeken a pályákon nyaranta. Benére, Zámbóra, Noskóra emlékszem elsősorban. Aztán tengónak (dehogy, dehogy: Tengónak) hívták Újpesten az ócskapiacot is. Hívták még, igaz, Ecserihek is, egyformán indokolatlanul. Mert ekkor már a Nagykőrösi úton volt fellelhető, nem az Ecserin, és sok mindent árult, csak ócskaságot nem. Illetve és pontosabban: ócskaságot is, de azt akkoriban csak elvétve. A fő profilja a farmernadrág volt. (De mielőtt ezt elmagyarázom a későnszületet- teknek meg a könnyen felejtőknek, még jöjjön egy-két sor nyelvészet. Tehát hogy miért Tengó. Azt nem tudom bizonyosan. Máshol ezt a változatot nem is hallottam, csak Újpesten. Merthogy az eredeti variáció, az a Tangó volt: ez a jassznyelvben már akkor ócskapiacot jelentett, amikor az még a Teleki téren volt feltalálható. Emlékeztem is a magyarázatára, valahogy az argentin tánccal volt ösz- szefüggésben. De aztán, hogy miként lett tengó a tangóból a mi nemzedékünk szóhasználatában, azt ne tőlem kérdezzék. Még az is lehet, hogy efemer jelenségről volt szó, és az utánunk következők visszatértek szépen a gyökerekhez.) De hívják bárhogy is, az tény, hogy ifjúkoromban nagyon komoly program volt az ócskapiac felkeresése. Eleve másfél óra villamosút, három átszállás, világvége-hangulat. Aztán a piaci nyüzsgés, a rettenetes kínálat, a zsebtolvajveszély meg annyi minden más. Pedig a döntés egy egész évre szólt: Super Rifle-t vegyünk vagy Lee- t. (Ennél nem volt nagyobb horderő.) Levi Strausst a Tengőn (Tangón) akkoriban nem lehetett kapni, ne tőlem kérdezzék, miért. (És azt se tőlem kérdezzék, hogy miért nem volt jeans - magyarul farmer - az állami boltokban, amikor minden fiatal csak abban volt hajlandó járni, ugyannyi- ra, hogy fél havi fizetését - na jó, a szülei fél havi fizetését - sem sajnálta ezért kiadni.) Hétvégeken hosszú sorok hömpölyögtek az ócskapiac apró boltjaiban, ahol ezerszám állottak a csempészett farmerek. Rettenetes állapotok voltak ott, próbálni sem igen lehetett, nézelődni sem, az embernek fejből kellett tudnia minden méretét, valamint a nyugati kódokat, aztán örült, ha a kezébe nyomtak valamit a rengeteg pénzéért. Legfeljebb otthon addig cserélgettük a nadrágokat, míg nem akadtunk megfelelőre. Azt aztán egy évig senki le nem robbantotta rólunk.-JOLSVAI ANDRÁS
