Újpesti Napló. 2008 (2. évfolyam, 1-23. szám)
2008-11-03 / 20. szám
ÚJPESTI NAPLÓ - II. ÉVFOLYAM, 20. SZÁM Köszönet az 50 évért Bizonyára sok olvasónk ismeri azt a mindig kedves és mosolygós egészségügyi asszisztenst, akit ebben a pár sorban megszólitunk. Horváthné Debreczeni Klára ötven éve az újpesti betegek szolgálatában áll. Nyugdíjasként sem lett hűtlen hozzájuk, jelenleg is a Görgey úti ügyeletén dolgozik; ott beszélgettünk vele.- Hivatalosan 1958 szeptemberében kezdtem dolgozni, nem hivatalosan már a szünidőben, július elsején munkába álltam - mesélte Horváthné Debreczeni Klára. - Édesapám '45-ben meghalt. Édesanyám a gyermekszakorvosi-ren- delőben dolgozott, mint főnővér, bátyám ipari tanuló volt. Mivel sokat kellett nélkülöznünk, tizennégy évesen munkába álltam. Eredetileg üvegfújó szerettem volna lenni, de a látásom miatt nem lehetett. A Szakorvosi Rendelő' kartonozójában kezdtem dolgozni, csak egy év munkaviszony után mehettem esti tagozatos hallgatónak a Könyves Kálmán Gimnáziumba. A tanulás mellett betanított asszisztensként dolgoztam a IV. kerületi egészségügyi osztályhoz tartozó gyermek szakorvosi rendelőben. Az érettségi után általános rendeló'intézeti asz- szisztensnek iskoláztak be. Sikeres vizsgáim után a Vákuumtechnika gépgyárba, mint kihelyezett nővérnek helyeztek át, ahol több mint 25 évig dolgoztam. Mellékmunkaként 13 évig szakrendelőben működő orvosi-ügyeleten éjszakás nővérként teljesítettem szolgálatot.- Nappal a gyárban fogadta a betegeket, utána az ügyeletre sietett... hogy bírta ezt a tempót?- Meg lehetett szokni... Káposztás- megyer felépülése után az orvosi ügyelet a Pozsonyi úti körzeti orvosi rendelőbe költözött, a beugró nővérek helyett a körzeti nővéreknek lett kötelező az ügyeleti ellátás, ezért több évre szünetelt az én munkám is. Elvégeztem az üzemi, kardiológiai szakosítót. Szívesen mentem volna mentó'tiszti főiskolára is, de akkoriban nem volt olyan egyszerű bejutni... A Vákuumtechnikán töltött évekről rengeteg szép emlékem maradt, az Izzóban akkor igazi közösség dolgozott. Közben a IV. kerületi Vöröskereszt felkért, hogy legyek véradószervező, és területi titkár; ezt a munkát 2004-ig láttam el. Magam is hatvanszoros véradó vagyok.- Mennyiben más egy üzemi nővér feladatköre?- Főleg prevenciós munkáink, szűréseink voltak, de emellett kisebb-na- gyobb problémákkal is felkerestek bennünket. Sajnos egy idő után végleg választanom kellett, hogy üzemi nővér, vagy éjszakai ügyelő nővér legyek. Az üzemekben ugyanis megszűnt a kihelyezett közalkalmazott nővéri állás, választanom kellett: vagy az üzem alkalmazásában maradok, vagy az éjszakai nővéri állást választom. Én az utóbbi mellett döntöttem.- Ez a hivatás nemcsak szakértelmet, de empátiát, kapcsolatteremtő-képességet is feltételez.- Azt hiszem, ezzel sosem volt gondom. Mindegyik újpesti körzeti orvost jól ismerem, jó kapcsolatban vagyunk; egyszer összeszámoltam, az ötven év alatt több mint 420 orvossal dolgoztam együtt. De ismerem az egykori Izzósokat, sokuk nevére is jól emlékszem. Ismerem a Vöröskereszt dolgozóit, a véradókat, a pácienseket, kis túlzással egész Újpestet...- Az Idősek Világnapja idei rendezvényén Ön is ajándékot kapott: elismerték az ötvenéves munkáját.- Kevés elismerést kaptam az életemben, bár az igazi „elismerést" persze mindig a betegek meggyógyulása jelentette. Nagyon szép gyűrűt és virágcsokrot kaptam az ünnepségen, a gyűrűbe belevésve egy mondat: „Köszönet az 50 évért!". Mit mondjak, igencsak meglepődtem, hiszen mindenki titokban szervezkedett... Nagy István alpolgármester mellett régi és jelenlegi orvoskollégáim is megköszön- töttek. Október elsején születtem, az ünnepséget másodikén tartották: szép, emlékezetes születésnap volt az idei.- Nyugdíjasként is dolgozik, ráadásul az éjszakai ügyeletben. Nem fáradt?- 55 évesen elmehettem nyugdíjba, de mellette megtartottam a munkaviszonyomat is. Nem tudnám elképzelni, hogy csak otthon üljek. Férjem rendész volt, ma már ő is nyugdíjas, persze szeretné, ha végre otthon pihennék és élném a nyugdíjasok életét. Azért nemcsak az ügyelet teszi ki az életemet. Táncolni nagyon szeretek, a hétfői nyugdíjas bálon órákig roptam. Ha van időm, úszni járok, a dunakeszi házunk kertjét gondozom, törődöm két nagy fiammal, meg az unokáimmal, és minden évben nyaralunk egy kicsit... Sosem voltam nagyravágyó; talán a gyerekkori nélkülözések miatt, vagy azért, mert mindenért meg kellett dolgoznom. Elégedett vagyok mindennel, amim van. - PÁLFI KATA Váci út felelt nekem Apám megkönnyebbült, mert soha többet nem kellett a pincébe rohangálnia szénért, anyám megkönnyebbült, mert nem kellett a sparherddel bajlódnia, csak én nem könnyebbültem meg, mert még kicsi voltam, és elkeseredtem, hogy soha többet nem látom a siketnéma Manyi nénit a földszintről, aki fantasztikusan pucolta a borsót vasárnap délelőttönként, és még fantasztikusabb süteményekkel traktált minden arra járó serdületlent. Mint ahogy nem is láttam többé. Újpest akkor már nem volt Újpest, ahogy a kultúrsznobok írják, rövid u-val, hanem a munkásosztály panelparadicsoma épült ott, az Izzó lakcsin kiválóan el lehetett keveredni a kiserdőben, szánkózni az építkezési területeken és érdekes csontokat előásni a régi temető buckái közül, továbbá csavarogni nyaranta, végig a Váci út bőrgyártól büdös hosszában, vagy felszállni a titokzatos hármas villamosra és betujázni a nyugatihoz. Akkoriban még járt a valószínűleg már akkor is közlekedéstörténeti kuriózumnak számító relikvia, a nyolcas villamos, amely botváltójáról volt még sokáig nevezetes, de nem a sebességet váltották ezzel a bottal a vezetők, hanem egymásnak adták át, ugyanis a nyolcas pályája egysínes volt, a megállókban kitérőkkel, és ilyenkor, ha szembetalálkozott két villamos a megállónál, az egyik került kicsit, és a vezető átnyújtotta a másiknak a botot, és így tovább. Órákig voltunk képesek utazgatni a nyolcassal, hihetetlenül időtlen tájakon, egyik gyártól a másikig, cipőgyártól a piacig és vissza,, különösen szerettük a barna-sárga fapadokat és a vasrácsot, amelyet a vezető induláskor saját kezűleg húzott fel az egyébként nyitott ajtó elé, nehogy mi, bámész kamaszok kiessünk menet közben. Télen különösen érdekes volt nyitott villamoson utazni, csak egészségileg toleráltuk rosszul, például már a Megyeri útnál gyakran úgy gondoltuk, inkább visszagyaloglunk a - nekünk - térdig érő hóban, de nem bírjuk már tovább a jeges cúgot, és hogy odafagy a kezünk a vaskapaszkodóhoz. Sok-sok évtizeddel később eszembe jutott. Azt azért sejtettem, hogy a váltós villamos már nincs meg, de gondoltam, a Baross utcát azért már csak megmutatom a kölyköknek, mert ha szép soha nem is volt, azért én szerettem, mint ahogy a teknősbékát is nagyon a Szent László (Pap József) téren. Mondtam a srácoknak, hogy figyeljenek, mert mindjárt jön a büdös, itt lesz a bőrgyár és mutattam az irányt. De ott nem hogy büdös nem volt, épület se. Belémhasított, hogy valamiről visszavonhatatlanul lemaradtam. Se nyolcas, se tízes villamos nincs már rég, a Váci út rendesen felelt nekem, tetszettem volna talán gyakrabban arra járni, ha nosztalgiázni akartam. - TÖRÖK MONIKA www.ujpest.hu 13