Újpesti Napló. 2008 (2. évfolyam, 1-23. szám)

2008-05-30 / 10. szám

Civilek Káposztásmegyeren

Amikor 1983 márciusában lerakták a káposztásmegyeri lakótelep alapkövét, a jelenlévők még nem sejthették, hogy az ünnepélyes pillanatok elmúltával milyen nehézségekkel kell szembenézni. A VII. ötéves terv kiemelkedő beruházásaként kezelt feladat már az elején próbára tette az alkotókat.

A

modern, több generációra tervezett, változatos külsővel rendelkező' öröklakások elosztását me- t netközben megváltoztatták, és tanácsi bérlakásokként utalták ki többnyire nagycsaládosoknak. Ezért nem volt ritka a hat-nyolc gyerekes család sem. Ezek vegyes összetételű' családok voltak, mivel az apuka is hozott a családba két-három gyereket, az anyuka is kettó't-hármat, közös is volt ugyanannyi. Nagyobb baj az volt, hogy a korábban a családonként átlagban 1,6 létszámra tervezett gyermek- intézmények kevésnek bizonyultak. Egyes iskolák folyosóin, könyvtár- és szakköri helyiségeiben is folyt a tanítás annak ellenére, hogy 23 osztályt kellett naponta utaztatni a kerület más iskoláiba.

Baj volt a szolgáltatásokkal is. A Hajló- és az Óceán-árok út sarkán épült ABC kezdetben még megfelelt az igényeknek, de a folyamatos beköltözésekkel nem tudott lépést tartani. Idővel a kissé nagyobb „Óceán" élelmiszer áruház is kevésnek bizonyult. Az orvosi rendeló'k hiánya is hamar megmutatkozott, különösen a gyermeklétszám növekedése miatt. Az építkezés elhúzódása következtében az amúgy is zsúfolt Izzó-lakótelepi gyermekorvosi rendeló'ben idó'nként kaotikus helyzetek alakultak ki. Legnagyobb bajt azonban a metró korábban megígért, Káposztásmegyerig építendő szakaszának elmaradása jelentette. Sokan azért

költöztek ide, mert a természeti környezet alkalmas volt a pihenésre és a kikapcsolódásra, ugyanakkor a metró segítségével rövid időn belül el lehetett érni a főváros legtávolabbi pontjait is.

Ezeknek a gondoknak a megoldása szinte lehetetlennek tűnt, mert látszólag nem voltak gazdáik. A fővárosi és a kerületi tanács is igyekezett elhárítani a felelősséget. Viták robbantak ki arról, hogy ki és hogyan kezelje az állami beruházás okozta gondokat. Ne felejtsük, a rendszerváltás kezdetén voltunk. Azok a társadalmi szervezetek, amelyekhez korábban ilyen esetekben fordulni lehetett, egyre hiteltelenebbé váltak. A Hazafias Népfront (HNF) aktivistái mozgolódtak a területen, de igazi átütő erőt ők sem jelentettek. Ezért nem csoda, hogy beindult a lakossági önszerveződés.

Alapítványok, egyesületek gomba módra szaporodtak elsősorban a metróért, a jobb közlekedésért, s egyéb szolgáltatásért. A többnyire lakásokon szerveződő közösségek egymástól elszigetelve, kevés lakossági támogatást élvezve „tiszavirág életűek" voltak. Az iskolákon kívül más, nagyobb létszámú társaság befogadására alkalmas helyiségek nem nagyon voltak. A tanintézetekben tarthattak lakógyűléseket, de politikai színezetű összejöveteleket nem.

Ezért vált nagyjelentőségűvé az a határozat, miszerint az MSZMP körzeti pártházait közösségi házakká kell nyilvánítani. Káposztásmegyeren szinte azonnal megtörtént a Lóverseny téri pártház átalakítása. Létrejött az MSZMP Káposztásmegyeri Közösségi Háza. Ez az állapot 1990 elejéig tartott, amikor - az akkor még működő - kerületi tanács átvette, később pedig az önkormányzat kezelésébe került, mint volt pártvagyon.

Az első nagyobb közösség, amely helyiséget keresett összejövetelei számára, a káposztásmegyeri katolikus gyülekezet volt. Ez az esemény meglepetést okozott a közvélemény számára. Amikor a közszolgálati televízió Ablak című műsorában feltették a kérdést, miszerint hogyan lehet egy „kommunista" intézményben szentmisét tartani, a gyülekezet vezetője azt válaszolta, hogy az őskeresztények üldöztetésük idején a római kazamatákban tartották istentiszteletüket. Ha nekik megfelelt az a hely, akkor ez a korszerű közösségi ház számukra is elfogadható. A riport végül is pozitív kicsengéssel zárult, és a műsort vezető Déri János úgy búcsúzott, hogy „Dicsértessék titkár elvtársi"

Nem sokkal a katolikusok után egy másik nagyobb csoport is jelentkezett, hogy szeretnének közösségi életet élni. Ez a csoport a Lóverseny tér környékén élő 16- 18 éves fiatalokból állt. Az ott élő lakók „nem bírták sokáig cérnával", hogy esténként a lépcsőházak környékén nagy zajjal társalgó ifjúság lehetetlenné teszi a

pihenésüket. Ezért a lakóközösség vezetőjének tanácsára küldöttségük felkereste a Közösségi Házat. Rövidesen létrejött az űtven-hatvan fős IFI Klub. Hamarosan elkészült a programjuk, saját igazolványt készítettek házilag, saját zenekart alakítottak, disco-t működtettek, persze nem minden vita nélkül. A lakók elsősorban a hangerő miatt panaszkodtak, de nem ez volt az oka, hogy másfél év múlva megszűnt ez a klub. Ugyanis kiöregedtek a tagok. Többeket besoroztak katonának, mások megházasodtak, főiskolára kezdtek járni, vagy éppen munkába álltak. A társaság szétszéledt.

Mivel a lakók helyzete nehezen javult, ezért a különböző egyesületek és klubok vezetői, a már megalakult, vagy éppen alakulóban lévő pártok tisztségviselői úgy gondolták, hogy összefogva többet tudnak elérni a lakótelep helyzetének javítása érdekében, mint külön-külön. Ezért megalakították a Káposztásmegyeri Közösségek Kerékasztalát, röviden a KKK-t: itt minden, Káposztásmegyeren aktívan működő egyesület, klub és gyülekezet, valamint az akkoriban alakulgató pártok ügyvezetői vettek részt. Feladatuk sokrétű volt. Mivel akkor még nem volt kivel a lakónegyed sorsáról szót váltani, megkeresték azokat az intézményeket amelyek közvetve, vagy közvetlenül munkájuk során valamilyen kapcsolatba kerültek Káposztás- megyerel. Sikerrel jártak a BKV-nál a lakótelepen közlekedő buszok járatainak sűrítése érdekében, egy közvetlen gyorsjárat (piros 122-es) Káposztás- megyer és a metró Városkapu megállója között. Szorgalmazták, hogy a 14-es villamos járatát hosszabbítsák meg a lakótelep végéig. Erre azonban csak 1998- ban kerülhetett sor.

2