Újpesti Napló. 2007 (1. évfolyam, 1-21. szám)
2007-10-12 / 16. szám
ÚJPESTI NAPLÓ ÉVFOLYAM, 7T „Isten megáldotta közös ünnepünket" Nincs még egy ilyen kerület! Majláth Mikes László rovata Egy ősújpesti família emlékkönyvéből (1.) A budapesti városmissziós programsorozat néhány hete ért véget, és az esemény tapasztalatairól, az arra való készületről kérdeztük az újpesti plébániák főfelelősét, Bartha Angéla Szociális Testvért. Az újpesti városmissziós hétnek a kezdetét a hat plébánia közös, egésznapos programja jelentette a Tanoda téren. Mi késztette arra, hogy részt vegyen e nemes, de nem könnyű feladatban?- Középiskolás lehettem, amikor felfedeztem, mennyire más dolog hitben élni, és hogy mennyivel biztosabb, ha az életünk Isten kezében van, mint ha a miénkben, így léptem be a szociális testvérek társaságába, s ez indított el arra, hogy aztán az evangelizáció területén szolgáljak. így került arra sor, hogy a városmisszió programokra készülve három újpesti plébániát bíztak rám. Hogyan lett aztan a háromból mégis hat?-Ez nem volt ennyire egyszerű. A másik három plébániát egy újpesti hívőbarátomra, Gönczöl Jánosra bízták, aki azonban súlyos beteg lett. Halálos ágyán kért meg, hogy vegyem át a másik három plébániát is. Fájdalmas és szimbolikus pillanat volt, hogy pont aznap mentem meglátogatni az egyik „tőle kapott" plébániát, amikor elhunyt... Hamar rádöbbentem, mekkora munka zúdult rám, így kezdtünk a többi plébániával közös felkészülésbe, programtervezésbe, ebből született meg a szeptember 16-i, az újpesti plébániák közös ünnepének gondolata. Komolyan gondolom, hogy Gönczöl János felajánlotta értünk szenvedéseit. így tudtunk gyümölcsöt teremni, Isten valóban megáldotta a közös napunkat. Miben látszott ez az áldás?- Ezt a napot legalább 70-80 ember szolgálta a legkülönfélébb módokon, voltak, akik a Meghallgatlak sátorban, a gyermekprogramokban vagy a Láthatatlan színházban segítettek, mások a kenyereket kenték. A két iskola, a Szent János Apostol Általános Iskola és a Páli Szent Vince Szakiskola diákjai már kora reggel ott voltak, segítettek a pakolásban. Emellett persze a színpadon egész nap koncertek, tanúságtételek, beszélgetések váltották egymást. Itt volt velünk Simon András újpesti grafikus, aki elmondta, hogy sokáig görcsösen rajzolt, de amikor átadta a tehetségét Istennek, s az ő dicsőségére kezdett alkotni, akkor a görcs kiment a kezéből és azóta országszerte elismert grafikus lett. Az újpesti kispapok is kiálltak a színpadra. Sokan talán nem is tudják, hogy hét kispap van Újpesten. Nincs még egy ilyen kerület! Az igazi áldást természetesen a közös szentmise jelentette. Aznap délután csak ott volt szentmise, Bíró László püspök atya, a plébániák papjai, hívei nagyszámban eljöttek, együtt örvendeztünk. A legszebb, hogy mindez nem a saját erőnkből, hanem Isten segítségével valósult meg. Egyszeri alkalom volt ez vagy várható folytatás?- A városmissziós programnak már vége, de több fórumon is elhangzott az igény, hogy keressük a plébániák közötti további programlehetőségeket. Ennek formája, időpontja még nem eldöntött, de úgy érzem valami szent dolog kezdődött el Újpesten. Ml A MANÓ? Dédnagyapám, Patolcs Sándor Újpest községben született 1880-ban, kitanulta a bronzöntő-rézmú'ves szakmát. Újpest akkoriban Budapest, Pozsony és Temesvár után az ország legnagyobb iparvárosa volt, tele fa- és bőripari üzemekkel. Patolcs dédnagyapám egy majálison ismerkedett meg Kramár Mária dédnagy- anyámmal, akinek a családja Morvaországból érkezett Újpestre. Sándor és Mária dédik 1906-ban kötöttek házasságot. A házasságkötés után az újpesti Attila utca 20. alá költöztek. (Ez az Attila utcanév idáig minden rendszernek megfelelt.) A házasságból öt gyermek született, abból négy kisgyermekként elhalt, 1907-ben Malvin, 1911-ben Sanyika, 1913-ban Pistike és 1916-ban Rudolf. Csak Manci nagymamám, Patolcs Mária Margit (1907) maradt életben, s most egyidős lenne a százéves Újpesttel, ha nem hal meg 1982-ben, tüdőembóliában a Károlyi kórházban. Dédnagyapám bronz- és rézműves szakmájából kifolyólag több emléktárgy is a birtokomban van. Egy bronz, szecessziós, dupla fényképállvány, benne két fotót tartok. Az egyik öreg kép Patolcs dédnagyapámat ábrázolja az első háború olasz frontján, ahol sza- nitécként szolgált, mellette egy „újabb" fotó, a képen 1954-ben meghalt dédnagyanyám Megyeri-temetői sírjánál állunk ketten, dédnagyapám és a négyéves Lacika, azaz én. Lóg még két bronzkeret is a falon, mindkettőben egy-egy Patolcs-csecsemő képével, akik még kisdedként eltávoztak, nem tudom, kik lehetnek az elhalt négy közül. Az egyik kép üvege alatt van egy szőke tincs és egy szalagocska, ő talán Malvinka lehetett. Dédnagyapám, mint öntudatos szakmunkás 1912-ben belépett a vasas szakszervezetbe és a szociáldemokrata pártba. Ezt onnan tudom, hogy íróasztalom felett lóg egy gyönyörű elismerő oklevél 1937-ből, amely azt tudatja, hogy a Vas- és Fémmunkások Szakszervezeti Szövetségének 25 éves tagja. Dédapám soha nem ivott, de mindig egy üvegcse Diána sósborszesz lapult a nachtkaszlijában, melyet olykor a fájó derekába dörzsölt, máskor pedig meghúzta az üveget. Én is imádtam a sósbor- szeszt, dédpapám úgy adta nekem, hogy kockacukorra cseppentett egy kicsit. Dédnagyapám nyugdíjaztatása után sem bírt tétlenül ülni, újpesti városházi ember lett, ne gondoljanak magas beosztásra. A halotti bizonyítvány (1959) szerint Patolcs Sándor mint ny. úttisztító, azaz utcaseprő halálozott el. Dédapámról meg annyi emlékem van, hogy csípőfogóval vágta le a lábkörmeit. A mellékelt gyönyörű fotó a déd- szüleim esküvői fényképe. Most alaposan megvizsgáltam a képet, megfordítottam, és majd' elájultam a hátoldali szövegtől. „Mai és Társa cs. és kir. udvari fényképész, Nagymező-u. 20. sz. (a Főv. Orfeummal átellenében)". Mai Manó a múlt század fordulójának legnagyobb fényképésze volt. Manónak köszönhetjük Budapest egyik építészeti ékességét, a Nagymező utca 20. szám alatt álló gyönyörű, szecessziós napfényműtermet. Ez ma a Mai Manó Ház, ahol néhány éve a Magyar Fotográfusok Háza is működik. Mélységes mély a múltnak kútja. (Folyt, köv.) www.ujpest.hu 13
