Újpesti Napló. 2007 (1. évfolyam, 1-21. szám)

2007-09-14 / 14. szám

■Iff raw NGYENES KERÜLET 2007. szeptember 14. Újpesti művészek - Horváth Dávid A küldetéses fotós „Sokáig hittem abban, hogy a fotó, a sajtó, a nyilvánosság fel­használható nemes célokra. Kezdetben olyan naiv voltam, hogy azt hittem, ha lefényképezek egy hajléktalant, s megjelentetem a képét az újságban, az illetékesek a fejükhöz kapnak, és azonnal adnak neki egy lakást, ügy véltem, a fotónak küldetése van, s ha felmutatja a társadalmi igazságtalanságokat, a bajokat, képes vál­toztatni a cinikus világon. Most már pesszimista lettem, de abban hiszek, hogy a kiállításlátogató, aki a fotóimat látva részvétet érez a képek modelljei iránt, nemesebben, megtisztulva távozik, és talán jobb emberként, mások iránt érzékenyebben él tovább. És valóban: volt olyan látogató, aki elsírta magát a tárlatomon, egy intenzív osztályon készült, kilátástalanságot tükröző fotó láttán, mert a saját édesanyjára emlékeztette." (Horváth Dávid) ÖRÖKSZ0CI0F0TÓ Mágikus szemek, vallás, cigányok, sze­génység, intenzív osztály. Mély, szomo­rú, felháborító képek. Felháborítóan gyönyörűek. Horváth Dávid fotográfus­nak hívja magát, de a szó minden értel­mében művész. A látvány, a megmutatás és a lélek művésze egyszerre. Azt mond­ja, a Bálint György-i ars poeticát írta át: felháborodom, tehát fotózom! Bár ami­kor simán munka a téma, azt is rendre valami egészen egyedi fénnyel mutatja meg. Ezért imádom a képeit. Azt mond­ják, a szociofotó osztályharcos műfaj. Bár szerintem inkább mélyen emberi. Meg­mutatja valakinek a szemén és lelkén át azt, amit mindnyájunknak illene észre­vennünk. Mondjuk egy fagyos napon az éhes, megalázott, méltatlanul nyomorgó kéregető öregember reménykedő vagy már eltompult fényű szemében. Mondjuk a pici falu szélén mezítláb pár forintot, rágógumit kolduló csapatnyi romagyerek izzó szemében, vagy a gyerekét a sze­génységtől eltemetni nem tudó anya za­varodott szemében. Dávid felháborodik a nyomoron, a fájdalmon, a szegénységen, és az orrunk elé dugja a művészet erejé­vel. Tessék! Ha nem látjátok meg, hogy min kell segíteni, nézzétek meg képen! Azt nem lehet átlépni, attól nem fordít­hatod el a fejed. Azt állítják, a szociofotó műfaja a 70-es évek óta nem létezik, végleg eltűnt vagy átalakult. De ez nem igaz! Más kérdés, hogy kinek mit jelent maga a szociofotó kifejezés, de attól még szociofotó mindig létezni fog. ANNA ÖRÖK Ülünk a kávéház teraszán sörözve, ami annyit tesz, Dávid issza a sört, én a hosszúkávét. Dávid minden csinos lányt diszkréten megnéz, és csendesen moso­lyog a bajusza alatt, de csak Annát sze­reti. Ez az első, amit elmesél. - A hetve­nes években mentünk a sofőrrel a sze­gedi híd avatására. Mondták, egy új­ságírót még útközben fel kell vennünk. Na, gondoltuk, biztos valami banya. De ott állt a megbeszélt helyen egy csodá­latos lány. Az utat végigbeszélgettük oda-vissza. Ő a feleségem és alkotótár­sam, Anna. Azóta már a gyerekek is megnőttek. Bence az Akadémiára jár, jazz-zongorista, Vince irodalom szakra a Pécsi Egyetemre. MOSTANTÓL JÓL LESZEK! Most nem úgy dolgozunk együtt, ahogy szoktunk. Most én dolgozom, és ő az „áldozat", de jobbára csak beszélge­tünk. Belekortyol az italába. - 1996­ban betegségem súlyosbodása- miatt abba kellett hagynom a fotózást: két­naponként dialízisre jártam. Nagyon le­gyengültem. Szerencsére fél év múlva transzplantáltak: új vesét kaptam, ami ma is életben tart. De a betegeskedés sokáig létformám volt. Öt évvel ezelőtt aztán úgy döntöttem: elég volt a bete­geskedésből, mostantól jól leszek! Az­óta sokkal többet dolgozom, mint egész korábbi életemben. A műtétek után már nem tudok úgy rohangálni, mint hajdan, riporterként, ezért kevesebb mozgással járó műfajjal, individuális pszi- chofotózással kezdtem kísérletezni. AZ ELŐHÍVOTT ALKOTÁS SZENVEDÉLYE Dávid gyűlölte a sötétet és csendet. Albertirsán nőtt fel, ahol este nyolckor sötétbe borult minden. A szomszédban lakó, éppen a falu nyugalmába mene­kült grafikus srác javasolta neki, fotóz­zon. 17 évesen kezdődött, mindent megörökített, és elkapta a tányérban húzogatva előhívott alkotás szenvedé­lye. Mert így kezdődött. Azután először meglátta a fényárban úszó Erzsébet hi­dat, és hazaért. Ma már az egyik legne­vesebb művész, bár ő tiltakozik a titulus ellen. Intuitív riporter-alkat volt vilá­géletében, mindig az emberi sorsok ér­dekelték. Három évtizeden át, a kilenc­venes évekig sajtófotós volt - tehát megrendelésre dolgozott. Minden léte­ző műfajban kipróbálhatta magát. Sze­rette a legkülönbözőbb szakmai felada­tokat megoldani (az akttól a sportfotó­ig), de közben a számára legfontosab­bat, a szociofotót vidéki riportútjain, a lap-munka mellett készítette. Ezek a szociofotók, vallásfotók, szegényfotók a szocializmusban a napi- és heti­sajtóban ritkán jelenhettek meg, csak kiállításon és könyvben nem működött a politikai cenzúra. Részt vett a Műcsar­nok által rendezett szociofotó-sorozat kiállításokon és többször szerepeltek képei a Magyarország felfedezése so­rozatban, amely a legrangosabb fóruma volt a szociofotónak. A folyamatosan bővülő Mágikus szemek első, kamarak­iállításra való kollekcióját a Mai Manó Galériában mutatta be 2002 nyarán. Most szeptember 19-én a Liberális Hét kapcsán nyílik a Szegénység-sorozat 20 fotójából kiállítása az Ifjúsági Ház­ban, azután egy igazi szakrális térben, Donáth László templomában várható minimum ötven fotójából tárlat. Albu­mot is szeretne, és mivel Spirótól Korniss Györgyig már mindenki írt a ké­peiről, az albumhoz valószínűleg egy­házi személyiség írja majd a szöveget. MEGMUTATJA AZT, AMIT NEM AKARNAK ÉSZREVENNI! Legújabb kori életem nagy szakmai­emberi élménye volt, hogy Kaposvárott fotózni taníthattam a leendő sajtómun­kásokat. Ugyanakkor örömteli és meg­tisztelő érzés számomra, hogy a főisko­lai fotóriporteri szak vendégül látja má­gikus szemfotóimat a Csokonai Galériá­ban - mondja még Dávid, mielőtt tova­rohanunk a dolgunkra. Nekem a szavai járnak a fejemben, hogy a szegénysé­get meg kell örökíteni! Meg hogy: azt hittem, tudok segíteni! Én azt gondo­lom, minden művész segít, aki nem ad­ja fel, és megmutatja azt, amit nem akarnak észrevenni! És Dávid nem adja fel soha. - URBÁN BEATRICE Elment Dráfi Anna 2007. Augusztus 15-én elhunyt Dráfi Anna. Az újpesti piacon negyven évig árult zöldséget-gyümölcsöt. Az édesanyja szintén az újpesti piacon dolgo­zott, így köze! száz éve van a Dráfi családnak a város kereskedelmi vérker­ingésébe. Lánya is folytatja a családi tradíciót... Anna testvére volt Dráfi József, akit tizenhét évesen a dachaui koncentrációs táborba hurcoltak. Több napos várakozás, sínylődés után, mivel a front közeledett átszállították a rawensbrücki haláltáborba. Itt öt hónapon keresztül dolgoztatták, és amikor a fiatal fiú az éheztetéstől és az embertelen bánásmódtól teljesen legyengült az SS őrség agyonverte. Anna negyven évig nem tudta, hogy a szeretett bátyával mi történt. Szülei úgy haltak meg, hogy nem tudták, mi lett a fiukkal. Mindig volt egy remény, hogy talán él valahol. Anna nem nyugodott, és a Vöröskereszt segítségével 1990-ben derült fény a szörnyű tragédiára. Bocsánatkérést, elnézést soha senki nem kért. Kárpótlást nem kapott. Az újpesti cigányság történetének kutatásában az első volt, aki interjút adott és aktív munkatársa lett a további adatgyűjtésnek is. Rengeteget mesélt, arról hogy éltek a szülei, milyen volt az újpesti cigány közösséghez tartozni. Úgyh­ogy a készülő könyv immár nem csak az általad felgyújtott tucatnyi család emlékét őrzi, sajnos a tiédet is drága Anna. Emberségedet, kedvességedet soha nem feledjük. Nyugodj békében! - MOLNÁR ISTVÁN GÁBOR 14

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom