Újpest, 2006 (14. évfolyam, 1/331-20/350. szám)
2006-01-12 / 1. (331.) szám
Körutazás a mesterrel 2006. január 12. „Csodálatos műhely, ahol véső igazgat elvadult anyagot, prések, fűrészek és gyaluk formálnak akaratot és dühöt, ahol a hibából vidám forgácstűz lesz a kályhában, a tűz melege felderít és ragaszt: ahol a remény biztos siker, a mozdulat nyugodt és egyenletes, a szenvedély állandóságot nemz, az indulat bizonyosságot szeret ki az anyagból... ” A ki nem ismeri közelebbről életpályáját, tán ki se találná, hogy a fenti szavak a magyar szín játszás legendájától, Latinovits Zoltántól származnak, aki még asztalostanoncként töltött éveire emlékezve írta e sorokat. Az idézetet Vízer József asztalosmester ajánlotta figyelmembe. A Vízer név, nem túlzás, unikum szakmájában; olyasmi viszonyban van ő a fával, mint az idézett Latinovits a szavakkal: pusztán használni őket, dobálózni velük szinte bárki tud, de hódolattal megmunkálni, lehántolva az önmagukban látszólag mit sem érő dirib- darabokról a felesleg forgácsát, s valódi alkotássá rakni össze azokat, arra csak nagyon kevés mesterember képes. Hisz ahol a szakértelem és a hivatás iránti alázat egy fedél alatt élnek, csak abból a műhelyből kerülhetnek ki az igazi remekművek. Épp autójában ülünk, végigkalauzol Újpest környező utcáin. „Édesapám 1935-ben került fel Pestre, és itt nyitotta meg a műhelyét - mutat ki az ablakon a Tavasz utca magasságában. - Én pedig a Kassai utca 1.-ben születtem, 1941-ben. Már gyerekként is rengeteg időt töltöttem a műhelyben, volt alkalmam ellesni a különböző fogásokat.” Következő állomásunk az Istvántelki út, ide tervezik a Magyar Faipar Házát'. A szándék jó ideje érlelődik, Újpest Önkormányzata is már évekkel ezelőtt rendelkezésre bocsátotta a telket, ám az érdemi rész csak nem akart elindulni - mostanáig. Nemrég ugyanis Mako- vecz Imre Kossuth-díjas építész vállalata elkészítette a konkrét terveket, s hamarosan maga az építkezés is elkezdődhet. Újpest, az egykori „asztalosváros” valaha mintegy hétszáz asztalosmesternek adott otthont, akik aztán az ötvenes években kénytelenek voltak „nagyüzemben” elhelyezkedni, • s munkát vállalni például a helyi Iskolabútor- és Sportszergyárban. Ma persze már azt is visszasírják, hisz bezárt az is. A mester szavaiból mégis inkább az optimizmust hallom ki: „Nincs könnyű helyzetben a szakma, ez igaz. Ugyanakkor az utóbbi években igenis észrevehető, hogy újra megnőtt a kereslet a tucattermékekkel szemben az igényes, valódi kézművesmunkák iránt.” Piac tehát elvileg van, még ha egyelőre nem is az első lakásos fiatal házasok alkotják. Hanem például... „A portugál nagykövet eljött hozzám ide, Újpestre. Illetve jött volna, de nem találta meg a Kossuth utcát, ahol akkoriban állt a műhelyem. A térképek szerint nem létezett!” Az üzlet mindesetre megköttetett, ma pedig már a portugál mellett az olasz és az indonéz nagykövetséget is díszítik Vízer József munkái, hogy csak néhányat említsünk az illusztris megrendelők közül. A MAV- állomás közelében lévő egykori műhely után haladunk tovább a villamossínek mentén, érintve a Kozma Lajos Faipari Szakközépiskolát, amelynek elődjénél annak idején Vízer úr is bizonyítványt szerzett róla, hogy érti a mesterségét. Ide később immár vizsgáztatóként tért viszsza, az elmúlt időkben ugyanis már jórészt azzal foglalkozik, hogy továbbadja a szakma szeretetét az utánpótlásnak. Sőt ennél kézzelfoghatóbb segítséget is kíván nyújtani a fiataloknak. „De erről majd később essék szó...” Egyelőre elsuhanunk a Külvárosi kávéház díszesre faragott bejárati ajtaja és formás barna ablakpárkányai előtt. Ez tudniillik szintén Vízer József alkotása. „Nagyszerű érzés elmenni előtte nap mint nap, és látni a munkámat...” Újpesti kőrútunk a végéhez ér, Göd felé vesszük az irányt. Vízer úr ugyanis néhány éve kiköltözött ide, közelebb a természethez. Alig néhány szűk utcára a Dunától megmutatja nekem a Piarista Szakmunkásképző Iskolát, ahol egyéb kézműves mesterségek mellett az asztalosszakmát is okítják: „Közbenjártam, hogy írjanak róla az újságok. Ahogy lehetőségem van rá, segítem őket, hisz tudom, hogy itt minőségi képzés folyik, kis csoportokban, nem tömegesen, úgy ugyanis nem lehet átadni ezt a mesterséget.” Házához érve belépünk az előtérbe, ahol mi más is fogadhatna, mint szerszámok, s készülő munkák kompozíciója. Mucó cica egyelőre gyanakodva néz, gyakorta fordulnak meg itt idegenek a gazdival, de azok mindig hoznak valami faanyagot: egy restaurálásra szoruló komódot vagy egy lábát vesztett sakkasztalt. Vízer József épp egy utóbbira mutat „Megette a szú - fogja kezében a már szétmálló lábat -, nincs vele mit tenni, egy teljesen újat kell neki faragni. Persze egy hajszálpontosan ugyanolyat.” Beljebb invitál, begyújtja a kályhát, közben mesél: „Természetes volt, hogy követem az édesapámat, s az asztalosmesterséget tanulom ki. A kézművesség, úgy tűnik, benne van a vérünkben. A húgom, Júlia is faipari szakközépiskolában végzett! Remek kézügyességgel van megáldva, s azóta festőművész lett belőle. A balatoni tájakról készült művei csodálatosak!” A háttérben időnként egy-egy nagyobbat pattog a tűz, amitől Mucó megijedt kissé, s nyávogva ugrik fel a heverőre, épp az említett testvér egy valóban impozáns festménye alá. Vízer Júlia művei közt leginkább a csendéletek dominálnak, főként realista festményeiből a ’80-as évek eleje óta rendszeresen rendeznek kiállításokat, nem csak idehaza, de Bécs- ben is. Közben a tekintetem elkalandozik az emeletre vezető, aprólékosan díszített lépcsőzeten. „Egyszer kérdezte valaki, ki volt az a megátalkodott, aki nekiállt ezt egyenként kifaragni. Természetesen én!” A lépcső mellett a falon megakad a szemem azon az 1960-as keltezésű bizonyítványon, amely fennkölten hirdeti, hogy tulajdonosát „asztalosmesternek nyilvánítjuk, így a mester megjelölést cégtábláján, nyomtatványain és hirdetésein jogosan használhatja”. Ma már ő maga is tagja az asztaloskamara mestervizsga-bizottságának, vagyis egészen testközelből érinti a fiatal asztalosok helyzete. Tényleg, hogy is volt az a pályakezdők támogatásával? „Egy alapítvány létrehozását tervezem, amely arra lenne hivatott, hogy az iskolát frissen végzett, szakmát most kezdő fiatalemberek segítségére legyen. Hisz akárhogy is emelkedik újra a szép műhelymunkák presztízse, azért tisztában vagyok vele, milyen nehéz helyzetben vannak, akik kilépnek az iskola kapuján a nagybetűs életbe.” „Felsöpröm a műhelyt, helyre kerülnek a szerszámok, mágnesre ragadnak az elgurult szögek - írta még Latinovits. - Este van. Feszülnek az izmok, az agy nyugodt. Mindennap tettünk valamit. ” Hanula Zsolt
