Újpest, 2004 (12. évfolyam, 1/281-25/305. szám)
2004-12-09 / 24. (304.) szám
2004. december 9. BBWMBHBBMMMMHMMBMBMHIljBIIWlPTSBMHMWMIflM Lengyelországba utaztunk któber 28-ára a Babits Mihály Gimná- lzium szinte minden végzős diákja nagy v __' izgalommai készült. Zlotyiváltás, vásárí s, pakolás... Lengyelországba mentünk, lélután 2-kor elbúcsúztunk az itthon maradt arátainktól, és hatvanan betömörültünk az meletes buszba. Bő nyolcórás utunk kezdetét ette... /likőr végre megérkeztünk Krakkóba, épen és gészségesen, csak annyira volt erőnk, hogy ledőljünk a Krakus Hotel puha ágyaiba. Azon- ian nem sokat aludhattunk, hiszen másnap nár kora reggel gyülekeztünk a busznál, indulunk Auschwitz-Birkenauba. Mindenkit nagyon megviselt az a nap. Még telegondolni is borzasztó, hogy ilyen dolgok ralaha is megtörténtek, de látni a koncentrá- :iós táborokat, olyan helyeken járni, ahol az imberek megtörtén rogytak össze, azt a falat apintani, ami mellett lelőtték őket - teljesen nás volt. Nem kellettek szavak, senki sem aeszélt feleslegesen. \z érintett országok - és az idén már Magyar- trszág is újra - kiállítást nyitottak az auschwitzi emlékhelyen. Soha nem fogom elfelejteni i halálraítéltek arcát a képeken, az összeszűkült vagy éppen tágra nyílt szemeket, ahogy sütött a tekintetekből az értetlenség, a fájdalom, a gyűlölet... A magyar kiállításon láttunk egy nőről két képet. Az egyiken fürdőruhában volt, gyermekével és férjével nevetve sétált a vízparton. Ezt a kicsit telt, vidám asszonyt a másik képen fel sem lehetett ismerni: csontsoványan, erőtlenül és lehajtott fejjel állt egy kórteremben. Nem is állt - úgy tartották az ápolók. Még felkavaróbb volt a gázkamrát látni. Ide százakat tereltek be - elgázosítani. A gáz nehezebb volt a levegőnél, így lassan, alulról töltötte be a teret. Láttuk a nyomait, ahogy az emberek körmüket a falba vájva próbálták magukat följebb küzdeni, hogy levegőhöz juswmwMMmmmmmmmmmmmmwmimmmmmt, színű, hogy többet tudtak meg a sóbányáról, mint az első csoport, köztük én is. Rengeteg képet készítettünk, aminek persze a felénél nem is látszik semmi a meglehetősen ross2 fényviszonyok miatt. De a „karfiolok” a plafonon, a sókristály csillárok és a nappalra megdermedő bányamanók, akik éjszaka folytatják munkájukat, így is szép emlékek maradnak. Kora délután értünk vissza Krakkóba, ahol immár nappali fénynél tekinthettük meg a fontosabb látnivalókat, köztük elsősorban a Wawelt (a királyi várat), ami mellett körös-körül plüss-, kerámia- és üvegsárkányokat árultak az emberek. Balázs Gábor tanár úr elmesélte Krakus királyfi és a vár alatti barlangban élő sárkány történetét, így már megértettük a krakkóiak sárkánymániáját. Szóval, a királyi várat megnéztük jobbról-bal- ról, és a belsejébe is bemerészkedtünk, ahol a hatalmas képeket csodálva végigsétáltunk a régen királyok által lakott termeken. Este megint a sárga rizses Szfinxbe mentünk, ahol aznap végre sült krumplit ehettem a zöldséges hús mellé. Vasárnap reggel szomorúan pakoltunk be táskáinkba, de még hátravolt Zakopane, amit egyénileg tekinthettünk meg. Itt sokan vásároltunk emléktárgyakat vagy apró ajándékokat. Este fél 10 körül értünk a Babits Gimnázium elé, ahol szüléink, barátaink már jó egy órája vártak ránk, tudniillik 8-ra voltunk bejelentve... Mindenesetre fantasztikus kirándulás volt, mindannyiunknak maradandó élményt jelentett. Köszönjük a szervező tanároknak: Kis-Molnár Csabának, Balázs Gábornak és a két kísérő tanárnőnek, Körösi Ágnesnek és Zalavári Mártának ezt a tanulságos-csodálatos utat, valamint köszönjük az önkormányzat és a Babits Alapítvány anyagi támogatását. Tóth Andi 12. b (Fotók: Varga Dániel 12. c) sanak... A holttesteket a gázkamra melletti krematóriumban égették el... E helynek Birkenauban már csak romjai maradtak, a visszavonuló SS katonák felrobbantották, igyekezve bűntetteik nyomát eltörölni. A romokban viszont jól láthattuk a vetkőzőterem helyét, ahol a halálba indulók ruháikat hagyták, a gázkamrát, valamint néhány égetőkemence után maradt gödröt, és a síneket, amiken a holttesteket tartalmazó tartályokat szállították. Birkenauban a megmaradt barakkokat is láttuk, amelyek többségének nem is volt padlója. A téglabarakkokban megtekintettük a háromszintes priccseket, ahol egy-egy szinten összezsúfolva nyolc női fogoly aludt. Ezek a képek talán örökre bennünk maradnak, de azt hiszem, az ilyen dolgokra emlékezni is kell. A birkenaui Mementó emlékmű szövege ezt a helyet intő példaként említi, és igaza van. Olyan helyeken sétáltunk végig, ahol emberek ezrei szenvedtek, ahol emberek ezreit kínozták, ahol emberek ezrei haltak éhen vagy ölték meg őket... Ott lenni, látni mindazt, amit mi láttunk, teljesen más, mint ahogy azt a tankönyvekben olvasni lehet... A buszon nehezen engedtünk fel. Ezt a hangulatot a Krakkóban elköltött vacsora oldotta csak fel valamennyire. A „Szfinx” nevű étterem igazán kitett magáért. Az étel remek volt, bár én, személy szerint irigylem azokat, akik sült krumplit rendeltek a magából kissé furcsa illatokatf?) kibocsátó, sötétsárga színű rizs helyett... Szombaton a wieliczkai sóbánya mélyére sétáltunk le egy végtelennek tetsző lépcsőn. (Fölfele „egyszerűbb” dolgunk volt: egy kb. 80 km/h-val repülő, nyikorgó, 2 m2-es, mindjárt-lesza- kadunk-lifttel mentünk, kilencesével.) Lent a csoport két részre vált. Az egyiket egy németül, a másikat egy csak lengyelül beszélő idegenvezetőre bízták, úgyhogy ez utóbbi társaság Kis-Molnár Csaba tanár úr beszámolóját hallgatta - és így valóAz auschwitzi tábor bejárata fölött a felirat me- mentóként hirdeti: „A munka szabaddá tesz”
