Újpest, 2004 (12. évfolyam, 1/281-25/305. szám)
2004-11-11 / 22. (302.) szám
2004. november 11. Hitélet Mi az, ami összeköt bennünket? Az egyház folytonos reformálásra szorul - fogalmazta meg a katolikus egyház a II. vatikáni zsinaton. Egy évezredes intézménynek, közösségnek minden korban újra és újra meg kell fogalmaznia, hova nyúlnak vissza gyökerei, mi az igazi küldetése, illetve hogy miben kötődött túlságosan a korhoz, egy társadalomhoz vagy a lehúzó emberi érdekekhez. A reformáció maradandó tette, hogy kereste, hogyan újulhat meg a kereszténység, hogyan lehet bibliásabb, krisztusibb. Évszázadokon át a hagyományos katolikus és a reformált kereszténység vitában, olykor harcban állt egymással. Egy új korszak kezdete, hogy néhány évtizede ezt a harcot végleg felváltotta a közös értékek, bibliai értékek, emberi értékek felfedezése. Azóta a katolikus egyház legjobbjai is azt keresik, hogy mennyiben közös az, amit a reformáció hirdet, s a reformált egyházak számos teológusa, lelkésze is keresi, mi is a közös ősi gyökerünk, s mi az, ami Jézus Krisztusban ma is elsősorban összeköt bennünket. Sokan mondják ma, hogy ha a katolikus egyház olyan lett volna a reformáció korában, mint a- hogy ma álmodja magát, amilyen ma törekszik lenni, akkor bizonyára nem lett volna reformáció. Messzemenő kérdések ezek. A legfontosabb - és minden jóakaratú embert érintő - következtetés, hogy ma azt próbáljuk keresni mi, keresztények, ami összeköt, és nem azt, amit szétválaszt. És mi, keresztények a Bibliában, Jézus Krisztusban, az ő csodálatos emberi és isteni emberszeretetében találjuk meg azt, ami elválaszthatatlanul összeköt - és bánjuk a vallásháborúkat. Bárcsak mindannyian tudnánk ezen az úton előrehaladni: hogy azt keressük, ami összeköt, és nem azt, ami elválaszt! Tomka Ferenc plébános, egyetemi tanár Meghívás szentmisére Szeretnéd jobban megismerni önmagad? Szeretnéd átélni az imádság örömét, Isten hihetetlen, elfogadó szeretetét? Nyolc héten át minden péntek este hívunk szentmisére a piacnál lévő Szent István téri római katolikus templomba (17 órára), és utána a plébániára (17 óra 30-tól 20 óráig). dr. Temesszentandrási Péter plébános V __________________:________ J E mlékezünk Dr. Gyökössy Endrére, Bandi bácsira, református lelkészre, Újpest díszpolgárára emlékezünk halála évfordulóján, 2004. november 20-án, szombaton 16 órakor az Újpest-Újvárosi templomban (Attila u. 118.). felesége és emlékét őrző szerettei Gondolatok a reformáció ünnepén Október 31-e a reformáció ünnepe. Évről évre ezen a napon emlékezünk arra, hogy 1517-ben, közel ötszáz évvel ezelőtt Luther Márton Ágos- ton-rendi szerzetes 95 tételben fogalmazta meg újító szándékú gondolatait, melyeknek céltáblája elsősorban az akkori egyház volt. „Kiadványa” - melyet tulajdonképpen tudtán kívül egy nyomdász terjesztett - rendkívül népszerűnek bizonyult. Eszméi futótűzként terjedtek, és nemsokára egész Németország lázban égett. Luther pillanatok alatt nemzeti hős lett, holott nézetei a fennálló rendszer lassú és kíméletes reformját javasolták. Az általa elindított folyamat azonban lavinává nőtt, s alapjaiban rengette meg kora társadalmát, politikai intézményrendszerét és egyetemes egyházát. Mostani ünneplésünk is szólhat csupán a múltról. Sorolhatnánk jogosan büszkén a reformáció vívmányait, vagy emlegethetnénk hosszan reformátor elődeink nevét, cselekedeteit. Vagy beszélhetnénk a reformáció történetéről is, felidézve a fontosabb évszámokat, helyszíneket, .bemutatva a jelentősebb események folyamatát. Önelégülten csak hátrafelé tekintenünk azonban nem elég. Izgalmasabb kérdés, hogy vajon van-e irányt mutató öröksége a reformációnak, vagy valóban olyan radikálisan megváltozott-e a világ, hogy a XVI. századi szellemi fellendülésnek nincs ma is érvényes mondanivalója? Hitünk és reménységünk szerint van. Az egyik mindenféleképpen az, hogy - csakúgy mint a reformátorok annak idején, akik felismerve koruk problémáit bátran hirdették azok bibliai alapú megoldását - mi se menjünk el szótlanul mai világunk visszásságai mellett. Beszélnünk kell ma is a Szentírásban olvasható jó hírről, evangéliumról, ám egyáltalán nem mindegy, hogy miként. Luther Márton wartburgi látszatfogsága idején (1521) német nyelvre fordította a Bibliát, azzal a szándékkal, hogy azt az „egyszerű nép” kezébe adja. A Szentírást azóta több mint 1700 nyelvre fordították le, így ma már nem az a gond, hogy nem lehet nemzeti nyelven olvasni, inkább az, hogy miként lehet a Biblia örök igazságát elmondani a ma emberének. Tudunk-e érthetően és hitelesen beszélni például az „eleve elrendelés” felelősségéről vagy a „kegyelemből hit által” való üdvözülés lehetőségéről mint alapvető protestáns elvekről korunk alapvetően vizuális kultúrán felnövekvő új nemzedékeinek. Erőt meríthetünk a francia humanista ügyvéd, Kálvin János példájából, aki megtérését hosszú lelki-szellemi gyötrődések után fokozatosan, mély belső érlelődéssel élte át, és vált a később róla elnevezett protestáns irányzat vezetőjévé. Tanulságos lehet az a mondat, amellyel Guillaume Faréi, a genfi reformátorok szellemi atyja 1536-ban Kálvint a városban maradásra bírta: „Ne magadat keresd, hanem a Krisztust!” Mennyivel más ez a fajta gondolkodás, mint napjaink egyik sokat hangoztatott vezéreszméje, amely a mindenáron való önmegvalósításra buzdít. Kálvin volt az is, aki a vallási menekülteknek munkát és lakást szerzett Genfben. Francia nyomdászoknak és luccai selyemszövőknek biztosított egzisztenciát, új alapot teremtve ezzel a város gazdasági fellendülésének is. Ettől kezdve a „kálvinista” a komoly, józan, fáradhatatlan és lelkiismeretesen dolgozó ember mintaképe lett. Az ünneplés kapcsán (is) érdemes elgondolkodni Kálvin az egyházi élet újraszervezését célzó cikkelyeinek időszerűségéről. Két évvel •ezelőtt jelent meg dr. Klaus Douglass svájci teológus-filozófus „Az új reformáció” című könyve, amely 96 tételben fogalmaz meg feladatokat az egyház számára. Célja, hogy ezzel is segítse az egész világ gyógyulását, amelyben - mint hajdanán - katalizátor szerepe lenne a teológiai újítóknak, a másként gondolkodó egyházi embereknek. Véleménye szerint a bajban lévő világot csakis egy ismét megreformált egyház tudná megmenteni, amelynek egyik sokat hangoztatott, éppen ezért nehezen értelmezhető és kivitelezhető feladata egy újfajta szeretet- kultúra kialakítása lenne. A hagyományos értelemben vett szeretet általában az „adok-kapok” viszonyra épül, melynek alapja a hasznosság vagy az érték. Azt szeretjük, ami értékes vagy hasznos számunkra, illetve aki viszonozni tudja érzelmeinket. A lényeg, hogy kapcsolatrendszerünkben végső soron érzelmileg ne legyünk vesztesek, és a szeretet körforgásából, így vagy úgy, végül is pozitívan kerüljünk ki. Alapvető szüksége van a világnak ma a keresztyén egyházak által hirdetett másfajta szeretet- re, amely minőségileg magasabb rendű, mint az - egyébként szintén nagyon értékes - felebaráti, szerelmi, rokoni stb. vonzódás. Ez a szeretet, melyet az Újszövetség az agapé szóval jelöl, ott is megjelenik, ahol már szinte ésszerűtlen a jelenléte. Ez a szeretet nem vár viszonzást, ezért lehet egyoldalú, illetve egyirányú. Ennek a szeretetnek a mozgatórugója nem a haszon, az érték, az elismertség vagy a viszonzás vágya, hanem az Isten irántunk való szintén egyoldalú, örök szeretete, melyet a Jézus Krisztusban nyilvánított ki felénk: Idén, a reformáció ünnepén emlékezzünk arra, hogy mi is lehetünk ennek a másfajta, a világ számára talán érthetetlennek tűnő szeretetnek a közvetítői, komolyan véve Jézus intését: „Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is... Ha pedig valaki egy mérföld- nyi útra kényszerít, menj el vele kettőre! Aki kér tőled, annak adj, és aki kölcsön akar kérni tőled, attól ne fordulj el! Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót... és amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük!” Németh Sándor református tanár
