Újpest, 2004 (12. évfolyam, 1/281-25/305. szám)

2004-04-22 / 8. (288.) szám

2004. április 22. reskedelmi központjává, az áruk nemzetközi elosztóhelyévé váljék. A pezsgés újra megin­dult, de még mindig nagy a nyomor, és a turis­tákat is veszélyeztető bűnözés. Sajnálatos módon magam is tapasztaltam, hogy a hivatalok sem mentesek a korrupciótól. Ügy­intézés közben, amikor az egyik irodából a másikba zarándokoltam, az egyik tisztviselő, aki előzékenyen elkísért, mutatva az utat, 50 dollárt kért tőlem. Itt a karácsony, a feleségem és a gyermekem a csatorna másik oldalán, kórházban van, nem tudom meglátogatni őket, mondta. Végül elfogadta az éppen nálam levő 5 dollár készpénzt, majd udvariasan elköszönve távozott. Terveim szerint még karácsony előtt át akartam kelni a csatornán, de addig még számos ten­nivaló várt rám. Az átkelésre vonatkozó sza­bályok szerint a hajót még fel kellett méretni, négy helyi „kötélmunkás” félfogadását írták elő (mivel egyedül voltam), és időpontot kellett egyeztetni a hivatal által kirendelt pilottal. Az előírások szerint csak kalauz kíséretével lehetett az utat megtenni. (folytatjuk) fok, a hajó sebessége 6-7 csomó között változik. Délután 6-kor lefeküdtem egy kicsit pihenni. Rövid álmomból arra ébredek, hogy a hajó fel­borult, és minden mozdítható tárgy a nyakam­ba repült. Mindenhonnan folyik be a víz, a mennyezeti szellőzőnyílásokból, a nyitva ha­gyott ablakokból. Felugrok, kinézek a kokpitba: kint is térdig áll a víz. A hajót közben a tőkesúly visszabillenti függőleges helyzetébe. A kor­mányhoz állok, átveszem az irányítását az autopilottól. A hajó ismét biztonságosan halad. Közben rekonstruálom az eseményeket: arra a megállapításra jutok, hogy a hatméteres hul­lámok, utolérve a Viktóriát, fokozatosan elté­rítették eredeti útirányától a hajót. Végül egy hatalmas hullám oldalba kapva felborította. Bent csurom víz minden, a befolyt víz kiszi­vattyúzása után kiteregetem az elázott térké­peket, ruhákat száradni. December 15. Már csak mintegy 50 mérföldre vagyok a Panama-csatorna karib-tengeri kapu­jától, Colóntól. A hajóforgalom sűrűsödik, kinn a kokpitban alszom, negyedórái alvás után kö­rülnézek, majd újabb negyed óra alvás követ­kezik. Délután 3-kor elérem a bejárat, hullám­törő gátakkal védett kapuját. Rádión bejelent­kezem a Port Controlnál. Miután megkapom az engedélyt, behajózom a gátak között, és 17 órakor lehorgony­zóm Port Colón előtt. Colón az ország második leg­nagyobb városa, jelenleg mint­egy 90 000 lakosa van. Az a la­pos, másfél-két kilométer átmé­rőjű földterület, amelyen a bel­város fekszik, eredetileg sziget volt, csak a kikötő és a vasút feltöltési munkái kapcsolták később a szárazföldhöz. A szegényes kikötő­hely 1849-ben indult rohamos fejlődésnek, amikor megjelentek a kaliforniai aranymezőkre igyekvő úgynevezett „forty-nine-erek” (negy­venkilencesek) . Egy élelmes amerikai üzletem­ber, John Aspinwall rájött, hogy óriási hasznot hoznak itteni befektetései. Raktárakat, szál­lodákat építtetett, rövid idő alatt tízezer lakosú város született, mely kezdetben Aspinwall nevét viselte. Amikor 1849-ben megkezdődött a vasútépítés, a karib-tengeri szigetekről a néger munkások ezreit szerződtették. A vasútvonal elkészülte (1853) után még jobban felgyorsult a város fejlődése, mivel a forgalom a földhídon keresztül óriási méretűvé duzzadt. (Ennek em­lékei a romos raktárházak és a hatalmas kiter­jedésű pályaudvar.) A csatornaépítés szintén növelte a város szerepét, de a csatorna megnyitása után zuhanásszerű vissza­esés következett be. Meg­szűnt ugyanis az áruk ki­rakása, a hajók megállás nélkül haladtak el Colón előtt. A város lakói munka és kereset nélkül marad­tak, a tespedés és nyo­morúság évtizedei követ­keztek. A második világ­háború után az amerikai kormány úgy próbált se­gíteni Colónon, hogy vám­mentes kikötővé nyilvání­totta. Az úgynevezett sza­bad zónában modern rak­tárházakat építettek, hogy Colón Közép-Amerika ke­A kapitány és vendégei a Viktórián Curacao hídja ..: Í

Next

/
Oldalképek
Tartalom