Újpest, 2001 (9. évfolyam, 1/207-25/231. szám)
2001-12-20 / 25. (231.) szám
2001. december 20. ( [pr£J**j* 13 Jobb későn, i Edit néni nem szereti, ha „nénizik”. Még akkor sem, ha ez a korának járó tisztelet megnyilvánulása. Persze - s akkor szólítsuk történetünk során úgy, ahogy szereti - Editke, túl a nyolcadik ikszen, könnyen legyint az élet apróbb-nagyobb akadályaira. Segíti ebben optimista természete, s példádul az, hogy sikeres szemműtét után van. Sokdioptriás szemüvegét most pihenteti. A sors fintoraként éli meg, hogy bár jómaga az egészségügyben dolgozott (sőt dolgozik a mai napig is), szinte csodával határos módon került az utolsó pillanatban olyan orvos elé, aki gyors műtéttel mentette meg a szeme világát. Miért is lenne tehát szomorú? Editke, aki egy Munkásotthon utcai panelház második emeletén lakik, úgy fogalmaz: a család, a játék és a munka a szenvedélye, e három dolog tartja ma is jó erőben. Világéletében sokat dolgozott, a két fiú és a férje is gondoskodott arról, hogy otthon is kevés szabad ideje legyen. A háztartásból megmaradó percek a keresztrejtvényfejtés felé ösztökélték, ha volt „üresjárat” főzés vagy mosás, vasalás közben, máris előkerült a rejtvényújság és a ceruza. Idővel felnőttek a fiúk, vegyészmérnök lett a nagy, közlekedési mérnök a kisebbik, lecsökkent a háztartási teendők száma is. De nem csökkent a játékkedv, és Editke egyre többször ült a televízió képernyője elé, hogy kvízműsorok nézőjeként kapcsolódjon ki. A játék során mindig előbb tudta a helyes választ, mint a játékos. Abban az időben 14 éves unokáját is elbűvölte a nagyi tudása és gyorsasága. A fiatalok versenyszellemétől vezérelve ösztökélte: miért nem mész te is játszani? Ott mutasd meg, mit tudsz! re* Ha az unokája kéri valamire, mindig kötélnek áll. így van ez most is, pedig a legény már egyetemista. Akkor sem lehetett másként. Bejelentkezett a televízió Mindent vagy semmit! vetélkedőjére. Először tesztet írtak, konkrét kérdésre konkrét választ vártak. Másnap megcsörrent otthon a telefon: 90 százalékos teszteredményével próbafelvételre hívták. Innen már nem volt megállás. Editke úgy fogalmaz: az esélytelenek nyugalmával játszott. Lekörözött - esélytelenül? - egyetemi docenseket, fiatal bölcsészeket. Eközben lenyűgözött több millió televíziónézőt és a műszaki stáb dolgozóit, akik nemcsak egy okos, nagy tudású versenyzőt láttak benne, hanem a győzelmek után azt ünnepelték, hogy végre egy nő, aki jön, játszik és nyer! A döntő előtt szállt ki a játékból, mint mondta, sokkolta a győzelem, és úgy gondolta, játsszon más is... Amit veszített a pálya átadásával, megnyerte más oldalon. Hirtelen ismert lett, felismerték az utcán, megállították a szomszédok, átadták a helyet a buszon, a kofák Editkének szólították a piacon, és a legszebb portékát tették a szatyrába. Hint soha! Hívták más televíziós játékokba is. A Ki marad a végén? abszolút győzelmet jelentett számára, első lett. Kirándult továbbá a Budapest TV Quizválasztó műsorába, majd felhagyott a televíziós játékokkal. Most már csak a képernyő előtt nézi a Legyen Ön is milliomos-l, néha bosszankodik azon, hogy alapvető kérdésekre nem találnak választ a játékosok, elismerően nyugtázza, hogy a Leggyengébb láncszemben ugyan nagyon jól szerkesztettek a kérdések, ám sajnálatos módon a tudást legyőzi a taktika. Edit néni, ha egy játék kitalálására adná a fejét, minden bizonnyal azt a címet adná neki, hogy „Jobb későn, mint soha!" Ennek a játéknak a forgatókönyvét saját életéből írná, ami nem volt mindig olyan fergeteges, könnyű és felfelé ívelő. Editke mégis nyerésre játszotta. Tizennégy éves volt, amikor Újpestre költözött a család, és a kislányt a Kanizsay Dorottya Gimnáziumba íratták a szülei. Erős iskola volt, ahogy a tanárok mondták: nem volt kötelező oda járni. De az, aki komolyan vette a tanulást, sokra vihette. Nemcsak tanítottak, de neveltek is. Többen valóban többre vihették volna, mint ami kijutott nekik. 1938-ban érezhetőek voltak a háború előszelei. A papa nem sokkal később a frontra ment, Edit pedig kenyérkereső, irodai dolgozó lett a háromtagúra lecsökkent családban. Az még csak hagyján, hogy mindent jegyre lehetett kapni, de odalettek a legszebb évek, elmaradtak az udvarlások, és a könnyű flörtök nem ígértek hosszú távú boldogságot. Edit néni siet a megnyugtatással: neki később minden „bejött” az életében. Csak valóban mindenre egy kicsit várni kellett. De visszajött az édesapja. Azután, egy szakszervezeti üdülést követően az 55-ös villamoson utazva viszontlátta azt a férfit - Rácz Imrét -, akihez később az életét kötötte. Jövőre lesznek ötvenéves házasok, és ez - Editke szerint - mindkettőjük toleranciáját jelzi. Harminckettő és harminchat éves korában hozta világra a fiúkat. 1955-ben elvégezte a Számviteli Főiskolát. Majd egy újabb fontos évforduló: negyvenkét éves korában turistaként lépte át először a határt, amikor (Cseh-) Szlovákiába utazott. Azóta sokat és sokfelé utazott, vagyis „működik” a mai napig is a kárpótlás... Jó egészségének köszönhetően ma is dolgozik, egy idősek otthonában belső ellenőr. Ez a harmadik szenvedély. Az egészségügy és a munkaszervezés. Megelőzve a korát, remek menedzser volt. Dolgozott az újpesti városházán, Néhány héttel ezelőtt készült ez a felvételamikor a megyei jogú városból a negyedik kerületté váló Újpest országosan is elismert egészségügyi intézményeinek költségvetését, beruházásait követte nyomon. Majd az Árpád Kórház főkönyvelője lett, a költségvetésen kívül az operatív gazdálkodás lett a szakterülete. 1965-ben pedig előkészítette a Károlyi és Árpád kórházak „fúzióját” Újpesti Kórház címen. Mostanában egyre többször gondol arra, hogy több mint hatvan évi szolgálat után igazán ideje lenne nyugdíjba menni. Lehet egy szenvedélylyel kevesebb? Erre a kérdésre azonban még keresi a helyes választ. . . Taizé - a bizalom zarándokútja a földön December 28-án több ezer fiatal érkezik Európa minden országából Budapestre, hogy részt vegyenek azon a találkozón, melyet a Taizé közösség indított útjára 20 éve. „Bizalom zarándokújának a földön” ez a soron következő, huszonnegyedik állomása. A találkozó célja, hogy a helyi egyházközségekkel közösen megvalósítsák a vándorló egyház példázatát, mely bárkit befogad és meghallgat. Hátizsákkal érkező fiatalok érkeznek hazánkba, akiket családok fogadnak majd be öt napra. A nyelv nem ismerete nem lehet akadály, mert ebben a világméretű közösségben mindenki beszél egy közös nyelvet. Az egyházközségekben és a családokban történő vendéglátás ugyanis kézzelfogható módon segít fölfedezni azt, hogy lehetséges bizalom és béke építése nagyon különböző emberek között. A találkozóról részletes információt a 486-2700 telefonszámon, vagy a www.taize.fr honlapon szerezhetnek.
