Újpest, 2001 (9. évfolyam, 1/207-25/231. szám)
2001-12-20 / 25. (231.) szám
úton. A Kemény Gusztáv utcán át kimentünk a piacra, ahol a nagybátyám mészárszéke volt. Délután a Vasút utca felé jártunk, és útba ejtettük a Hunnia Csokoládégyárat. Az UTE uszodájában együtt tanultam úszni az unokatestvéreimmel. Apámmal pedig minden UTE- meccset végig kellett nézzek. Az újpesti templom ma is nagyon közel van a szívemhez. Amíg élt a nagyanyám, rendszeresen Újpesten tartottuk az ünnepeket. Emlékszem a Közművelődési Körre is, ahová családostól rendszeresen visszajártunk. Szüleim teljes baráti köre megmaradt újpestinek. Ennek a „fejezetnek” szomorú zárása volt 1944 márciusa.- Mi történt a családdal a háború alatt?- Spindler Viktor mérnöknek - édesapám barátjának - köszönhetem, hogy a német megszállást követően, 18 évesen az Egyesült Izzóban spirálkészítő munkásként dolgozhattam. Ez az állás azért volt fontos, mert így az újpesti gettó lezárásáig mindennap meglátogathattam és segíthettem rokonaimat. Spindler Viktor volt az is, aki egy adott napon, az utolsó pillanatban segített, hogy baj nélkül visszajuthassak Pestre. Az volt az utolsó kapcsolatom a háború alatt Újpesttel.- Később hogyan alakult az ön pályaválasztása?-A családi krónikának ehhez a történethez szorosan hozzátartozik, hogy édesapám az Anschluss idején éppen Bécsben tartózkodott. Azonnal átlátta a helyzetet, fölült az első vonatra, és hazajött. A történtek nagyon nagy hatást tettek rá; úgy döntött, hogy abba kell hagynom a gimnáziumot. Közölte, hogy olyan irányban kell folytatni a tanulmányaimat, hogy ha szükséges, bármelyik pillanatban meg tudjam állni a helyemet. Sok esetben úgy kezelt, mintha a fia lennék, emiatt „ha az élet úgy hozza” - mondta - családfenntartóként is boldogulnom kell. Valójában nem értettem meg a döntést, így tiltakozásom ellenére beírattak a Rákóczi téri női ipariskolába. Az otthoni vélemény az volt, hogy jó a kézügyességem és a szabás-varrás az a szakma, amivel (folytatás a 11. oldalon) Fejezetek egy családi krónikából Nagyapák, apák, unokák Különleges érzés lehet, ha valaki a saját nagyapjáról elnevezett utcán sétál végig. Venetianer Lajos neve nem csupán egy utcanév Újpesten, hiszen a tudós főrabbi tevékenysége önálló fejezete a város történetének, hitéletének. Varga Marianna néprajzkutató, muzeológus - anyai ágon Venetianer Lajos, apai részről Weisz Móric, a Pannónia Bőrgyár alapítójának unokája - a családi krónikát idézi fel lapunk olvasói számára. ❖ Amatőr felvétel az egykori Közművelődési Kör díszvacsorájáról. Az egyik résztvevő: Varga Sándor. A nagypapa: Venetianer Lajos netianer Lajos, az akkoriban Lúgoson szolgáló rabbi nyert meg. A hitközség vezetősége úgy döntött, hogy őt hívják meg papnak. Nagyapám még fiatalember volt. Nem sokkal korábban töltötte le gyakornoki idejét Szegeden Lőw Immánuel mellett. Az első székhelye Csurgón volt, majd Lúgosra került. Nos, 1896- ban Újpestnek már megvolt a vasútállomása, oda érkezett meg feleségével, és két pici gyerekével Venetianer rabbi. Az állomáson fogadták őt Újpest nagyközség vezetői, valamint a hitközség elnöke és felesége. A hitközség elnöke pedig nem volt más, mint Weisz Móric, a Pannónia Bőrgyár megalapítója. A két család kapcsolata talán ezzel kezdődött. Természetesen a hitközség elnöke és a rabbi hivatalos kapcsolatban állt, de ez a viszony idővel komoly barátsággá alakult. Weisz nagyapám a családi legenda szerint nagyon szerette a Venetianer lányokat és - úgy mesélték - anyám volt a kedvence. Egész pici korától úgy tekintették, hogy ő lesz a menyük.- Személyes emlékek vagy családi „legendák” alapján idézhetjük fel Venetianer Lajos és Weisz Móric alakját?- A személyes élmény mélységével él bennem a hit, hogy ismertem a nagyapámat, ám ez csupán az édesanyámhoz és édesanyám nővéréhez fűződő közeli kapcsolatnak köszönhető. Valójában csak fényképek és csalá- Lapozzuk fel ott a krónikát, ahol a két család megismerkedett!- Ez a kedves történet egy véletlen találkozásról tudósít. 1896-ban Újpesten rabbiválasztást tartottak. Szónokversenyt rendeztek a résztvevők között, amelyet Védi elbeszélések maradtak, hiszen nagyapa 1922- ben halt meg, és én 1926-ban születtem. Weisz nagyapámat sem ismertem, róla azt gondolom, hogy a maga korában nagyon modern ember lehetett. Ennek egyik jele, hogy a fiait Pestre járatta iskolába. Apám tízévesen naponta bejárt Újpestről a fasori evangélikus gimnáziumba. Nagyapám úgy döntött, hogy mindhárom fiának a nevét magyarosítja. Ő maga megtartotta a Weisz nevet, de apám Varga Sándor néven iratkozott a gimnáziumba és készült a műegyetemre.- Mikor teljesült a nagyszülők álma?- Úgy hozta a sors, hogy 1920-ban - miután édesanyám befejezte gyógyszerészi tanulmányait az egyetemen - valóban összeházasodtak apámmal.-Akkoriban még nem volt természetes, hogy a hölgyek egyetemre jártak...- Valamennyi Venetianer testvér komoly pályára készült. Anyám testvérei közül György volt a legkisebb. A Numerus Clausus miatt nem vették fel az egyetemre, de az Egyesült Izzó kutatócsoportjában kutatómérnökként dolgozott. 1944-ben az úgynevezett Muraiszázaddal vitték el, soha nem jött vissza. Venetianer Piroska gyerekorvosként működött, majd sebészként dolgozott. Ilona a Zeneakadémia ének-zene tanári tagozatán szerzett diplomát. Akadémista korában a zongoratanára elvitte Rákosi Szidi színi tanodájába, amelyet Ilona úgy végezett el, hogy nagyapa nem tudott róla. Már javában tanította az éneket az újpesti polgári iskolában, amikor egy alkalommal a Király Színház főpróbájára meghívta a szüleit.- A szülei és ön mennyire kötődtek Újpesthez?- Úgy nőttem fel, mintha én is újpesti lennék, bár a szüleim még 1923- ban beköltöztek Pestre. Legkisebb unokaként nagyon sokat voltam apai nagyanyámmal, akit gyakran elkísértem délelőtti sétájára az Árpád
