Újpest, 2001 (9. évfolyam, 1/207-25/231. szám)
2001-04-05 / 7. (213.) szám
8 jj PEST 2001. április 5. Újpest is segít Célba ért a segélyszállítmány (folytatás az 1. oldalról) bennük? „Ez ruha, amaz takaró, ágynemű, pelenka...” - mondják bátorítóul egymásnak. A kartondobozok nehezek, és nem árulkodnak tartalmukról. Azokat a fiatalabbak viszik be az óvodába. A csoportszobában ma a nagymamakorúak vannak. Normális körülmények között a gulácsí óvodában tizenkét kiscsoportos, tizenhat kö-Visszapillantó tükrünkben végig ott az utánfutó és szemünkkel a IV. kerületi Vöröskeresztnek az egykoron nyugati szomszédunknál tartalék mentőautóként (ki)szolgált, ma már Magyarországon és csak szállításra használt autóját figyeljük. Győrfi lászlóné, Marika vezeti az autót, Hoplá Magdolna, a szervezet másik munkatáras ül mellette. Mindketten kabátban, mert hát a fűtés nem tökéletes... Nyékládházánál tértünk le a 3-as útról, és Tiszaújvárostól nem messze, Tiszavasváriban tartunk a tervezettnél hosszabb pihenőt. Bár metsző szél fúj, és a hőmérséklet alig emelkedik fagypont felé, csaknem 11 órát mutat az óra mire úgy érezzük: bár közel száz kilométerre vagyunk még a célpontunktól, Gulácstól, most már „egyenesben" vagyunk. Lassan feledjük a reggeli viszontagságokat. Az Opel és a kölcsönutánfutó hajnalban „a Babits” előtt nem volt egymással „kompatibilis”. Nem égtek a helyzetjelzők. Azután egy újabb próbálkozás után már igen. Ez már valami. A megbeszéltek szerint fél hatkor a József Attila színház mellett találkozunk útitársainkkal, a IV. és a XIII. kerületi Vöröskereszt munkatársaival. Az angyalföldiek késnek, azután begördülnek. A hirtelen jött hidegben nem akart elindulni az autójuk, azután beindult a motor. Gyors ismerkedés, majd a két mentőautót követve, harmadikként zárva a konvojt, elindultunk az M3-as autópálya felé. Túlterhelt járműveink Mogyoródig meg sem álltak, ott azonban az emelkedőn felmondta a szolgálatot az angyalföldi autó kuplungja. De vajon ki tud segíteni ezen nem sokkal reggel hat óra után? A mobiltelefonok működésbe képnek, a vöröskeresztes segítők között van aki még ki van kapcsolva, más nem veszi fel a telefont, az Autómentő csak elvontatni tudja a járművet, ám olyan összeg hangzik el a munka ellenértékeként, ami a segélyszervezetnek horribilis, inkább nem rendelik meg. Folytatódnak a körtelefonok, és az ébresztések, amelynek eredménye egy ígéret: kerítenek egy másik autót. így mi, újpestiek folytatjuk az utat, azután jön a megnyugtató telefon: az angyalföldiek átpakoltak az „új” autóba és alig 100 kilométerre vannak mögöttünk... Tiszavasváriban bevárjuk ,és a rég nem látott ismerősnek kijáró örömmel üdvözöljük őket. Onnan már tényleg meg sem állunk Gulácsig. A déli harangszó idején térünk le a híres, a televízió műsorok híradóiból jól ismert, „átvágott” 41-es úton Tarpa és Gulács irányába. Szemerkél a hó, csípős a szél. Az úton már „csak” sár van, amelyet az autó kereke ken szét még a tetőre is. A Tisza a töltésen túl kordában tartva, illetve hatalmas kiterjedésű belvízként áztatva a földeket A 41-es út pontonhídja, amelyen éppen az újpesti Vöröskereszt szervezet autója halad át. zépsős, és tizenhét nagycsoportos óvodás szerdán éppen a dramatikus játékot, a rajzot, a mesehallgatást, a kézimunka foglalkozást követő ebéd utáni csendes pihenőjét tartaná. De itt már hetek óta semmi sem úgy történik, mint normális esetben. Az óvoda órája is a „téli” időszámítás szerint jár, egy órával kevesebbet mutat. Ugyan kinek tűnik itt fel, hogy a falióra szerint is megállt az idő? Egy ötéves forma, szótlan kisfiú lóbálja a lábát a felnőttek között, akik hol nápolyit, hol csokit nyomnak a kezébe. A többiek otthon vannak. Amióta a mellig érő vízből mentették az embereket és az állatokat, senki sem hagyja egyedül a gyerekét. Biztonságosabb a mama szoknyája mellett. Sokat távolabb eső vidékeken húzzák még meg magukat. Igaz, felvigyázó is akad otthon, a település 1100 lakójából a munkaképes korúak háromnegyed része munkanélküli. Segélyből, gyermekvédelmi támogatásból élnek, két gyermekes családnál ez az összeg 40-50 000 forint körüli. A fal mellé sorakoztatott székeken ülő asszonyok csendesen várják, hogy megkezdődjön az osztás. Az óvoda vezetője is türelmet kér tőlük. Idő és türelem van bőven. Ennél csak a fásult és megfáradt emberből van több. Otthon úgysem lehet csinálni semmit. A házakba betörő víz vagy összedöntötte a vályogból emelt épületet, vagy 0,5-1,5 méteres magasságig örökre megbélyegezte a falakat, a bútorokat. Ha fűtenek, mindent el„szemez” velünk. Csend van. Horrorfilmekben ilyen feszültség után bukkan fel a tengeri szörny, avagy rajtol ismét a szökőár... Nemcsak mi veszünk vissza a tempóból, az élet is. Perceken keresztül nem találkozunk más autóval. Emberrel sem. Kihalt és csendes minden, a temető mentén áll a víz, a homokzsákok mögött a fák csupasz, égig meredő ága visszatükröződik a Tiszában. Elérjük az átvágott szakaszt. A pontonhíd kapaszkodója után az életet a vízimadarak raja jelenti. De ember még mindig sehol. Kilométerekkel tovább a Tűzoltóság több autója áll. És feltűnnek a tűzoltók is, akik bontják a megroggyant, összeomlott házak tetejét. Később kiderül: Sopronból és Kapuvárról jöttek. Hát nem éppen a szomszéd városból... Lesz munkájuk itt bőven, az már látható... Túl a kanyaron feltűnik a helyiségnévtábla: Gulács. Azután megpillantjuk az egyik ház előtt a Máltai Szeretetszolgálat autóját. Megérkeztünk. Úticélunk az óvoda. A Vöröskereszt számításai szerint a három autó rakománya az előzetes becslések szerint harminc család számára jelenthet segítséget. Az a kérés: a Pestről érkezett adományozók osszák szét amit hoztak, ne érje vád véletlenül sem a helybéli óvodavezetőt, Gizikét, és segítőit, hogy nem egységes az adomány... Az óvónő a Tisza és a Rákóczi utcák lakóit hívta ide, azokat, akiket ez ideig még elkerült az adomány. Az óvoda udvarában végre embereket látni. Csak asszonyokat. És a sövényhez támasztott kerékpárokat. A két vöröskeresztes autó fél kerékig süpped a sárba amit befarol az udvarba. Az Opellel félreállunk, utánfutóval jószerével úgysem lehet tolatni, csak egyenesen menni. Az egyetlen járható út a felbetonozott bejáró, amely az óvoda épületéhez vezet. Itt állnak sorfalat az asszonyok, több réteg ruhában, az idősebbek otthonkában, fejkendőben, a fiatalok meleg kabátban, de valamennyien a hidegtől pirosra csípett arccal. Előbbre vártak bennünket, de elmozdulni innen nem mertek. Nehogy mások megelőzzék őket. Azután egy gumicsizmás, idősebb férfi is előkerül. Jöttünkre hagyta abba a homokzsákok töltését. Az autókból megkezdődik a kipakolás, a „sorfal” megtelik élettel, kézről-kézre járnak a zsákok, a dobozok, a szorgos kezek tapogatják, forgatják érdeklődve: vajon mi lehet Az utánfutóban a Babits Gimnáziumban gyűjtött adományok voltak. Az asszonyok gyűrűjében dr. Kövesdi István igazgató.
