Újpest, 1998 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1998-03-28 / 6. szám
1998. március 28. Most induló sorozatunkkal Újpest történetének mozaikdarabjait kívánjuk közreadni. A kereskedelemtől a gyáriparig, az oktatástól a közművelődésig számos adalékkal ismertetjük meg olvasóinkat. A korabeli hírlapok és folyóiratok, valamint a város monográfiáinak segítségével bemutatjuk az egykori nagyközség várossá alakulásának mozzanatait. Első témánk a közelgő Színházi Világnap kapcsán: A SZÍNHÁZ (1.) A korabeli hírlapi tudósítások tükrében az újpesti színjátszás kezdettől fogva állandó témát adott az újdondászoknak, és hatalmas viták tárgya volt a település kulturális életében. Újpesten 1863 márciusában jelent meg az első színtársulat, amelynek vezetője Keszi József volt. A tizenkét tagú társulat az akkori Fő úton lévő Széchenyi kávéház nagytermében lépett fel. A Színpad című korabeli lap tudósítója megjegyzi, hogy „Kesziék magyar színi előadásokkal szórakoztatják a közönséget, melynek nagy része németajkú ugyan, mégis szép számmal jelenik meg a magyar színi előadásokon, ezzel is tanúsítani kívánván azon szép nyelv iránti rokonszenvöket, amelyet ugyan nem bírnak, de gyermekeikkel megtanultatni legelső gondjaik közé sorozzák”. A vándortársulatokkal fellépő hivatásos színészek szereplése mellett az újpesti polgári családok gyakran rendeztek műkedvelő előadásokat. Az 1880-as évtized elején a község előkelő ifjoncai között már szinte sikk volt előadást rendezni. A meghívott közönség például annak idején francia nyelven élvezhette Dumas Felhívás keringőre című színművét, valamint a Kaméliás hölgy paródiáját. A különféle műkedvelő társaságok előadásai színvonal tekintetében igen változónak bizonyultak. Sokszor előfordult, hogy hivatásos színészeket hívtak amatőr csoportok élére, vagy szerződés nélküli színészek csatlakoztak egy-egy műkedvelői csoporthoz. A színház ügye fokozatosan társadalmi üggyé lépett elő. így ír erről a Színpad című lap: „Újpesten, Budapestnek ezen napról napra előrehaladó városában magyar műkedvelő társaság alakult, melynek célja ott egy állandó magyar színház építésére alapot gyűjteni. Telekért gr. Károlyi Sándorhoz folyamodtak.” Az 1896-ban megalakult Újpesti Magyar Műkedvelők Köre olyan fiatalokból verbuválódott, akik - mintegy negyvenen - vállalták a rendszeres színpadi fellépést. Ezenkívül a századfordulón több tucat egyesület, kör és egyéb szervezet hozott létre időről időre színpadi produkciókat. Iparosok és diákok, önképzőkör! tagok avagy háziasszonyok alkották a társulatokat. Kávéházak és nagyvendéglők, iskolai dísztermek és egyleti társalgók jelentették a helyszínt. Színházépület nem lévén, a népszerű kiránduló- és üdülőhellyé avanzsált Újpesten egyre sürgették egy állandó színház építését. Előbb a szigeten létesül nyári színkör, majd 1908-ban az Elite kávéház kertjében is tartanak előadásokat. Mindez azonban még mindig alatta marad az Újpestre látogató, egyre nevesebb vándortársulatok színvonalának. Az újpesti magyar műkedvelők nem adták fel tervüket, és annak ellenére, hogy a tízezer lakost számláló községben még sem az iskolahálózat, sem a községháza épülete, sem a templomépítés nem volt megoldott probléma, gyűjtést kezdtek egy állandó színház létrehozására. Az épülethez a Fő utcai telket Wolfner Lajos engedte át féláron. Reisig József ezen a helyen bővítette ki vendéglőjét egy óriási csarnoképülettel, amely a Colosseum nevet kapta. A 700 személyes nézőteret és a színpadot 120 légszeszlámpa világította meg. A Colosseumot az 1920-as évek második felében bontották le. Rojkó A. (Folytatjuk) Egy későbbi színházépület az István úton, az 1920-as évek második felében. Páros jutalomjáték kSsl A mindenség szerelme, avagy a művészet mindensége Juhász Ferenc költészete az 1950-es, '60-as években életünknek szerves része volt. Volt, aki szidta, volt aki dicsérte, ő pedig ontotta magából nagylélegzetű versfolyamait, eposzait, melyeket barokkos zsúfoltsággal fontak át földmélyi mikrobáktól a lüktető naprendszerekig ívelő bános verssorai, meghökkentő képzettársításai, szürrealista képalkotó szótalálmányai. Ebben az időben látott napvilágot A mindenség szerelme című, nyomtatásban mintegy húszoldalas lírai érzelem- és tudatfolyama is, amely most a „Még sejtelem volt a minden...” című előadóestnek lett irodalmi alapanyaga. Változik az idő, amely mintha mostanra halványította volna bennünk Juhász Ferenc jelenlétének szükségességét, miként „tisztes, polgári” kenyérkereset felvállalására kényszerítette az előadóművészek nagyobb részét is. Nyári István versmondó előadóművész és Péter Márta táncművész is lám abból kell hogy megéljenek, hogy az Ady Endre Művelődési Központ munkatársaiként műveljék a népet, vezessenek szakkört, ahelyett, hogy hivatásuknak élhetnének boldog pódiumi jelenlétben a közönséggel. Aztán mégis elérkezik egy pillanat, amikor a belső kényszer és a külső lehetőségek kedvező konstellációjával megszülethet a csoda. Ennek lehettünk tanúi ezen az előadóesten. A dramaturgia. A két művész kitűnő érzékkel ismerte fel, hogy Juhász Ferenc szövegének elmondása és hallgatói befogadhatósága emberpróbáló feladat, ha csak a verset hallgatjuk, ezért egyfelől meg merte húzni a költői anyagot, másfelől felismerte, hogy ha meg-megszakítja egy más műfajjal, akkor a befogadhatóság könnyebb is lesz, és még gazdagodik is a tánc nyelvén elmondottakkal. így született meg ez a Tánc Vers, a nevezett mű újjáfogalmazott, önálló kompozícióváltozata. Ötven perc színpadi varázslat, hűséges hűtlenség az alapműhöz. Az. előadók. Nyári István a hagyományos versmondó stílus képviselője. Ezen azt kell érteni, hogy előadásmódja a nagy romantikus és a „modem” (?) szenv- telenül racionális között áll. Meri vállalni az érzelmi felfűtöttséget és a narratív gondolatiságot is, amit kitűnően váltogatva érezteti a vers elragadtatott és filo- zofikusabb részei közötti másságot. Nagyon szépen, érthetően beszél, kihasználva és érzékeltetve a magyar nyelv lejtésének és szókészletének zeneiségét. Tud hosszú és rövid magán- és mássalhangzókat ejteni (manapság egyre ritkább erény!), és jól él a dinamika, a fokozások, a mondati dallamok, de még a csöndek eszköztárával is. Mindeközben a játékteret is a versértelmezés szolgálatába tudja állítani. Péter Márta anyanyelvi szinten mozog a mozgásszínházi műfajok között. Klasszikus és modem balettelemeket, a keleti táncok és a pantomim mozgásvilágát ötvözi boldog önkifejezéssé, miközben egyszerre alakítja testnyelvvé a költői képeket és teszi hozzá a maga pluszértelmezését. Első színre lépésekor, mintha a Zabriskie Point megelevenedő holt vidéke jelent volna meg az Újpesti Kamara- színház színpadán, ahogy a földből, a semmiből magként, rügyként, hajtásként pattintja létezésre önmagát, aztán az éledés öröme, a vágy és a párzás kínzó boldogsága, az aggódás, a féltés, a szerelem viharzanak végig testhullámain, lágy és vad mozdulatain, természetes és rituális majd nemkülönben lefordíthatatlan, de át- érezhető testbeszédein. Fölényes biztonsággal ura minden izmának, miközben a különös zene hangulatait is elmozogja boldog önfeledten, mintha csak rögtönözné, pedig látni: mennyi munka állhat mögötte! Ez a zene kitűnő kollázs a Világok arca: Baraka filmzenéjének, Lisa Gerard énekesnő európai és orientális hatásokat ötvöző lemezanyagának és Händl barokk muzsikája mai feldolgozásának felhasználásával. Ez a versnyelv-mozgásnyelv-zenei nyelv hármas szerves egésszé teszi az egész előadóestet. Ritkán sikeredik ilyen összhangot találni egy összeállításon belül. A hatás. Nem tudom, hogy a bemutató közönsége milyen hangulatban ült be, milyen elvárásokkal a nézőtérre? Csak azt tudom, hogy bár a kompozíció egésze miatt nem volt szerencsés, már az egyes részek között is felcsattant a spontán taps, hogy aztán a végén egyöntetű vastapsorkánba törjön ki a revelá- ció örömével. Ez a közönség hálásan ünnepelte, hogy barátaik, munkatársaik levetve szürke, hétköznapi hernyóbőrüket, színpompás pillangóvá tudták szülni magukat ezen az estén. Hogy fel tudták mutatni lelkűk lényegét és magukkal tudták ragadni hallgatóságukat. És hogy a költő mára már mennyire érthető lett. Engem a hatvanas-hetvenes évek Egyetemi Színpadára röpítettek vissza. Nagyon jó volna, ha minden újpesti (és nem újpesti) középiskolás és főiskolai, egyetemi hallgató láthatta volna, vagy láthatná a jövőben, hogy felfedezzék maguknak az előadóművészet nagy pillanatait és talán még a félig elfeledett költészetet is, benne Juhász Ferenccel, irodalmunk jelesével! Köszönjük, hogy van még, aki konok elszántsággal tudja, meri éltetni a művészetet és köszönjük az elragadtatás örömét. Muzsay András
