Újpest, 1998 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1998-01-30 / 2. szám
1998 január 30. ÖJPi A cím ne tévesszen meg senkit. Lehet, hogy e pillanatban, amikor az olvasó éppen a lapunkat forgatja, kint farkasordító hideg van, és szikrázó tükörkép borítja a Megyeri úti jégstadiont. Az igazság és a valóság azonban nem mindig egyezik. Sőt! A jégkorongozókról van szó, ezt már mindenki kitalálhatta, aki a sportrovatunkat rendszeresen olvassa. S minden valószínűség szerint azt hiányolja, hogy - hol vannak a régi szép idők, amikor az UTE-FTC mérkőzések jelentették a tél legforróbb pillanatait?! Hát igen, ezek az idők, a nem is olyan távoli évek elmúltak, s ma arról beszélnek, hogy a bajnokság harmadik helyét eldöntő, s a jéghiány miatt a múlt héten félbeszakadt hagyományos presztízsmérkőzést el sem lett volna szabad kezdeni... Az újpestiek, s itt most nemcsak a hokizókra gondolok, hanem a sportkedvelő lakosságra is, szívük mélyén neheztelnek az UTE vezetőségére, amiért nem fordít nagyobb gondot erre a szakosztályra. A jégkorongozás ugyanis már hosszú évek óta nem szabadtéri sportág, hanem teremsport. S ez különösen beigazolódik, ha arra gondolunk, hogy hazánk éghajlati körülményei mit engednek meg. Elég ránéznünk a bajnoki táblázatra, amelynek első két helyét olyan vidéki csapatok foglalják el, amelyek fedett csarnokkal rendelkeznek... A lila-fehér színek szeretete azonban nem olvad el olyan gyorsan, mint a Megyeri úton a jég. Az elmúlt évtizedek két nagy szupercsapata, az egyik a Gogolák nevével fémjelzett bajnoki gárda, a másik az Ancsin nevével elhíresült kupagyőztes együttes emléke nem a könnyen olvadó jégbe, hanem a pálya betonalapzatába véste be az újpesti sikereket, s azok ma is ott díszelegnek, legyen bármilyen is az időjárás. Hát igen, az időjárás a legnagyobb ellenség, erről beszél a nyolcvanas évek aranycsapatának tagja, Kovács Csaba, aki ma már a szakosztály vezetőségében „játszik”. Alelnöki minőségben szólítom meg, s kérem, vázolja, mi is a valóság 1998 januárjában?- A jégkorongozást idehaza sokszor téli futballnak nevezik, s ez rendszeresen be is igazolódik, amikor a Budapest Sportcsarnokban, 7-8 ezer ember előtt kerülnek sorra a mérkőzések - mondja, hangjából kiérezhető keserűséggel. - A szabadtéri mérkőzések nézőközönsége azonban elenyésző, s ez elszomorító. Nemcsak a sportág, hanem a játékosok számára is. Hiányzik az a parázs hangulat, ami egyébként a jéghoki nélkülözhetetlen velejárója. Az az érzés, ami feledteti az emberekkel a nálunk többnyire lehangoló telet, hiszen az emberek többnyire csak áznak és fáznak a szabad ég alatt, s még élvezni sem tudják a játékot a minősíthetetlen külső körülmények miatt.- Ez azt jelenti, hogy a magyar sportvilágban fémjelzett újpesti jégkorongozás mélyponton van? S ne lenne kiút ebből a helyzetből egy olyan városban, amelynek sportja világszerte ismert?- Mélyrepülésben vagyunk, ez az igazság! De a röppá- lya, ugye, irányulhat felfelé is. Mi most éppen ezen fáradozunk. Nagyon jó esélyeink vannak, hogy még idén be tudjuk fedni a pályát és a nézőterét, s akkor újra felfelé ívelhet a csapat sikergörbéje. Sikerült találnunk Diósgyőrött egy olyan fémvázas, használaton kívüli csarnokot, amely könnyen átalakítható a mi pályánk befedésére. De ehhez sok pénz kell, s csak saját erőforrásból nem tudjuk ezt megvenni. Bízunk abban, hogy az önkormányzat is segít nekünk, hiszen télvíz idején az újpesti iskolák és óvodák, valamint az UTE-utánpótlás fiataljainak száma több ezerre rúg, s számukra a kulturált szabadtéri sportolás, a korcsolyázás vagy a hokizás lehetősége már köz- egészségügynek is tekinthető. S a csarnok ára hamar megtérül, mert sokkal olcsóbb á karbantartása, mondjuk, egy vizes ronggyal, mint a szabadtéri felület megóvása.- Az újpesti önkormányzat képviselő-testülete már több ízben bebizonyította, hogy fogékony a város lakosságának jogos igényei iránt, de cserében elvárja, hogy jól sáfárkodjanak a támogatással. A sok idegenlégiós szerepeltetése komoly összegeket emészt fel. Nem lehetne saját nevelésű fiatalokkal hozzálátni a felemelkedéshez, s a magyar bajnokságot újra magyarrá tenni?-Teljesen jogos a kérdés, de a sportvilágban végbemenő változások mind az ellenkező irányba mutatnak. Elég, ha a futballt idézem, de így van ez ma már kosár- vagy kézilabdában is. A külföldiek bekapcsolódása a nemzeti bajnokságokba vitathatatlanul új színt és nagyobb fejlődési lehetőségeket is hordoz magában. Ha tehát a nemzetközi gyakorlatot követjük, és jó helyről igazolunk idegen játékosokat, márpedig mi így teszünk, akkor a helyes úton járunk. S ha közben az utánpótlás-nevelésről sem feledkezünk meg, akkor kétszeresen is használ vehetjük a külföldi sztároknak. De mindennek az alapja, hogy fedett pályánk legyen, ahol korszerű feltételek között szakszerűen lehet nevelni a fiatalokat, s ahová szívesen engedik a gyerekeket a szülők. Eredményes munkát csak így végezhetnek az edzők. Mi ehhez kívánjuk megteremteni a szükséges feltételeket, s hálásan vennénk, ha Újpest önkormányzata és lakossága is megértené azt, hogy az egészségre és a sikerre egyformán áldozni kell! Az UTE-nak öt korosztályos csapata van, s rajtuk kívül újpesti fiatalok ezrei járnak a Mpgyeri útra korizni. Ha éppen az éghajlati körülmények megengedik... De a jelenlegi helyzetre a mának élés a jellemző, s ez nem az egyesületen, sem pedig a vezetésen múlik. Nem véletlen, hogy a Dunaferr és a Volán csapatai állnak az élen, hiszen ők az év 365 napján edzhetnek, hosszú távra sző- hetik terveiket, s ezért is vannak jelentős előnyben a nagy múltú fővárosi egyesületekkel szemben. Az újpestiek egykori kedvence, Gogolák László teljesen jogosan mondta a lila-fehér színek védelmében, hogy:-Amíg meg nem értik, hogy áldozatok nélkül nincs eredmény, addig hiába várjuk, hogy egy UTE-FTC mérkőzés újra a bajnoki címért, és ne a bronzérmekért folyjék. Az a körülmény, hogy a szövetség megalakította az Extraligát, még nem oldja meg az igazi problémákat. A tömegesség megteremtése a fedett pályák megépítésével képezi az egyedüli utat, amely sikerhez vezethet, és Újpestet újra bajnokcsapattal ajándékozhatja meg! Vándor Kálmán (Felvételünk a január 23-i, a Dunaferr csapatával rendezett találkozón készült.) Magyar dzsúdóbajnok a német kisebbségi önkormányzatban A ’80-as évek óta Magyarországon is egyre népszerűbb dzsűdóról sokan legföljebb annyit tudnak, hogy a csel- gáncsozók tudásszintjüket jelképező színes övét viselnek és a tataminak nevezett szőnyegen előbb meghajolnak, azután pedig egymásnak esnek. Gizur Erik bajnoktól, aki az elmúlt év szeptembere óta a magyar cselgáncsbajnok cím birtokosa, és aki az októberi párizsi cselgáncs-világbajnokságon a résztvevő válogatott tagja lett, azonban azt is megtudtam: a külön vizsgarendszerhez kötött jelképes öv csak az amatőr küzdősportokban és az akciófilmekben oly fontos. A kiváló sportoló - aki bár nem fontos, de persze fekete öves - szolid sportszerelésben érkezett a találkozóra. A sportágban igencsak járatlan tudósítónak elmondta, hogy először hatéves korában öltötte magára a dzsú- dósok jellegzetes bő szabású ruháját, és szakedző édesapja irányításával tette meg a tatamin az első lépéseket. Jószerivel elmondhatja, hogy kilencéves korától fél életét az edzőteremben tölti, hiszen amellett, hogy a Testnevelési Egyetem negyedik évfolyamának hallgatója, napi négy órát cselgáncsozik a tanulás mellett. A fiatalember természetesen nem iszik, nem dohányzik - de nem is vegetáriánus. Általában elmondható róla, hogy fölfelé ívelő sportpályafutása dacára is az élet sporton túli tájaira is odafigyel és rendkívül racionális. Nemzetközi sportpályafutása - mint hangsúlyozza- 1997-ben kezdődött, amikor az úgynevezett A kategóriájú versenyeken pontszerzéssel megszerezte az 5. és a 7. helyet, valamint a 60 kilogrammosok kategóriájában magyar bajnokságot nyert. Mint kifejtette, a cselgáncs egyre nagyobb népszerűségnek örvend, amit alátámaszt, hogy a világ hetedik legnagyobb létszámú sportszövetsége 169 tagországot képvisel. Szerinte a növekvő figyelem egyik oka az is, hogy a dzsúdó olyan küzdősport, amely a férfi- és női versenyzőktől nem követel rendkívüli testi adottságokat és nemcsak a fiatal versenyzők, hanem a 30 éven túli ellenfelek is esélyesek a győzelemre. Az édesapja nyomdokain haladó újpesti sportoló azt is határozottan leszögezi, hogy a cselgáncsnak csak egyes részei kapcsolódnak a harcművészetekhez, és a madárcsontú véznák vagy langaléta kosarasok is világklasszisok lehetnek, ha az egyénre szabott edzéstechnikákban profi szintet émek el. Persze a bajnokká válás mégsem ilyen egyszerű. Ha valaki komolyan akar foglalkozni e sportággal, megfelelő családi háttérre van szüksége. Ez nem jelenti föltétlenül a szakedző édesapát, és a hasonló tehetségű szintén dzsúdós testvért, mint a Gizur család esetében, de persze ez sem árt. Az is bizonyos, hogy a családtól anyagi áldozatvállalást is követel. A versenyzők különlegesen kemény szövetű fehér és kék színű ruhája például mintegy 30-40 ezer forintba kerül. Az élsportoló dzsú- dósoknak is szembe kell nézniük a sérülések veszélyével, az egészségkárosító feszített edzésprogramokkal. Ugyanakkor el kell viselniük azt is, hogy sikereiket kevesebb figyelem, csekélyebb anyagi támogatás kíséri, mint például a teniszezőkét vagy a labdarúgókét. A 23 éves dzsúdóbajnok ezért is hangsúlyozza, hogy őt a sport iránti szeretet segítette, és számítása szerint körülbelül két-három év múlva érhet el a csúcsra. A cselgáncs mellett azonban az élet más oldalaira is figyelmet fordít. így például egyetemi tanulmányai mellett, jórészt autodidakta módon tanult meg németül és angolul. Mint megjegyzi, a német nyelv és kultúra különösen közel áll szívéhez, hiszen családja a múlt században települt Németországból Magyarországra. Ez a kötődés magyarázza, hogy tagja az újpesti német kisebbségi önkormányzatnak. Az itt vállalt feladatok - mint hozzáfűzi - kedvére valók, hiszen a különböző csereprogramok és kulturális rendezvények szervezése és a nyelv gyakorlása fontos része a németek kultúrateijesztésének. Egri Tamara f JtvasuflEf—■ t' wmmmm 1 1 ■fi i m i
