Újpest, 1997 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1997-07-23 / 15. szám
töntmete 1997. július 23. ÚJPEST H tda-^efón&m 1954. július 4-e, a döntő napja. Zuhogó esőre ébredt Bem városa. „Rossz előjel!” - jegyezte meg dr. Kalocsai Géza, aki - csakúgy, mint a többi szakember - azért „imádkozott” az utolsó napokban, hogy száraz legyen a talaj. Ok nagyon jól látták, hogy egyik-másik játékosunknak már alig van ereje, s csak abban bízik, hogy a 8-3 után nem érheti meglepetés a csapatok „Ez az eső elmaradhatott volna!...” jegyezte meg nem éppen felhőtlen arccal Bozsik, aki nagyon is tisztában volt azzal, hogy a védelem tagjait mennyire igénybe vette már a sok teher. Hiszen az a hat játékos - Zakariás első mérkőzéstől való távollétét leszámítva - végigküzdötte a világ- bajnokságot, nem pihenhetett, mint a csatárok, vagy az ellenfelek játékosai. A korábbi napok magabiztosságát rosszul leplezett idegesség váltotta fel Solothumban. De mindenki azzal nyugtatta magát, hogy az 90 percet már fél lábon is ki lehet majd húzni... Nem javította a hangulatot az sem, hogy Puskás játékra jelentkezett, mert a többiek nem hittek a gyógyulásában és féltek, hogy helyette is játszaniuk kell majd. Kreisz dr. és Sebes Gusztáv azonban meggyőződött arról, hogy a csapatkapitány lába rendben van - és beállította a csapatba! Ez rossz vért szült, mint ahogy az sem szolgált a csapat javára, hogy egyesek már elkezdték a világbajnoki cím ünneplését, és feladták a korábbi sportszerű életmódot... Megint nehéz talaj! De ez a legkevésbé zavarta ellenfeleinket, akik szinte örültek ennek, hiszen ők sokkal pihentebbek voltak. Csak az zavarta őket, hogy a magyar csatársor teljesen megváltozott a korábbihoz képest. Nem értették: mit forral a fejében a magyar szövetségi kapitány, amikor Czibort a jobb szélen játszatja, s a Kocsis, Hidegkúti, Puskás belsőhármas másik oldalára az újpesti Tóth Mihályt állítja?... Ezt a magyar játékosok sem értették és szóvá is tették négyszemközt. Sebes Gusztáv azonban hajthatatlan volt, mint Dietz dr. az 1938-as világ- bajnokság döntőjének hajnalán. Akik azonban erre emlékeztették, elutasításban részesültek. Hiába igyekeztek többen is meggyőzni Sebes Gusztávot arról, hogy az Uruguay elleni győztes csapatot ne változtassa meg, ő bízott a szerencsecsillagában. A sok bevált Sebes-húzás után a külföldi szakemberek ezt szinte természetesnek vették a „magyar mágustól”, ahogy őt a lapok elkeresztelték. Persze ennek a változtatásnak megvolt a magyarázata, de felette azóta is folyik a vita. Helyes volt-e Puskást játszatni vagy sem? Helyes volt-e megbolygatni a csatársor két szélét? És így tovább... A mérkőzés első része mindenesetre Sebes Gusztávot igazolta, mert alig telt el hét perc, Puskás 10 méteres lövése már Turek hálójában táncolt. Rá két percre Hidegkúti indította Kocsist, aki elől Kohl- mayer haza akart adni, de a szemfüles Czibor észrevette, lecsapott a labdára és máris újra rezdült a német háló. Dráma az esőben 2-0 Magyarország javára! Vajon ki az a világon, aki ebben a helyzetben józan tudott volna maradni, és a 8-3 tudatában, az előző két mérkőzés minden fáradtságával az agyában és a lábaiban képes lelt volna továbbra is teljes erőből „hajtani”? Az elégedettség és a biztos győzelem érzése vett erőt a játékosokon és ez megbénította a lábakat, az agyakat. Csak ezzel lehet magyarázni, hogy újabb 10 perc leforgása alatt a nyugatnémet csapat - tulajdonképpen két potyagóllal - kiegyenlített. Ez felrázta a csapatot, vagy inkább bosszantotta, idegessé tette. És ekkor következett be az a kapkodás, amely végül veszekedéssé fajult a játékosok között. Puskás „irányítását” nehezen fogadták el azok, akik előzőleg nélküle nyertek meg két sokkal nehezebb mérkőzést, s ennek hangot is adtak ott helyben, a pályán. Közben tucatnyi gólhelyzetet vagy legalábbis jó helyzetet hibáztak el, amit egyébként értékesíteni szoktak, de ekkor már a szerencse is elpártolt a csapattól. És ahogy az lenni szokott - az ellenfél kapusa éppen ellenünk fogott ki szenzációs napot. Turek mindent védett, úgy érezte, most már csak rajta múlik, hogy mi lesz az eredmény. így folyt a küzdelem a nehéz talajon, egyik-másik játékosunk szinte már lépni sem tudott a második félidőben. Lantos, Zakariás és Kocsis - mintha a pályán sem lett volna. Még a félig gyógyult Puskás volt az, aki igyekezett magával ragadni társait. De sikertelenül. A 84. percben pedig megpecsételődött a sorsunk: a kirobbanó formában játszó Ralin - ez a jelző egyébként a nyugatnémet csapat minden tagját megilleti! - a kaputól mintegy 18 méterre kapta a labdát, s váratlanul rálőtte. A „kerek bőr”, mintha zsinóron húzták volna, úgy siklott be a hosszú sarokba a csúszós füvön. Grosics, aki nem számított lövésre, a mély talajon nem tudott eléggé elrugaszkodni, és a keze mellett vágódott be a hálóba a harmadik gól. A hihetetlen szenzációtól már csak pár perc választotta el a világot, de a mieink még nem adták fel. Rohamoztak és három perc múlva kiegyenlítettek. Kocsis szöktette Puskást, a balösszekötő hátulról tört előre és lövése nyomán a hálóban kötött ki a labda. Az angol Ellis először középre mutatott, majd a partjelző intésére visszavonta a már megítélt gólt! „Les volt!” - mondotta, és ezt hajtogatta hosszú évekig, amíg ezt tőle - saját kollégái is - számon kérték... Ez több volt, mint amit ki lehet bírni egy világbajnoki döntőn! A harmadik döntő jellegű összecsapáson ezen a világbajnokságon! A játékosok nem akarták elhinni, mi is történik velük. Közel negyed évszázad távlatából is még mindig A világbajnoki döntőre Puskás újra játékra jelentkezett, és - miután a szakvezetés meggyőződött a gyógyulásáról - ismét ő foghatott kezet Fritz Walterral, a nyugatnémet csapat kapitányával, de már a berni stadionban, az angol Ling mosolyától kísérve „kriminek” tűnik az egész, rosszul megírt történetnek, amelyben a jó nem nyerte el méltó jutalmát. Hiába állította az egész világsajtó, hogy a magyar válogatott az ötödik futball-világbaj- nokság erkölcsi győztese, a világ legjobb csapata, a Rímet Kupát Fritz Walter vette át - és nem is érdemtelenül! Másodszor maradtunk alul világbajnoki döntőben, és másodszor éreztük azt, hogy összeállítási hibák miatt. Pedig ez utóbbi esetben el kell ismemi, hogy Puskásnak senki sem mondott volna nemet, ha játékra jelentkezik, és az legkevésbé egy olyan ellenféllel szemben, amelyet két héttel előtte csak azért nem vertek meg tucatnyi góllal, mert - minek... Persze lehetne arról is beszélni, hogy a világbajnokság kiírása volt rossz, mert lehetővé tette, hogy a már egyszer legyőzött csapat mégis eljusson a döntőbe. De ez mind fölösleges. Negyvenhárom év távlatából ma már világos, hogy azért kaptunk ki, mert a csapat fizikailag és idegileg is felőrlődött a dél-amerikai labdarúgással vívott 210 perces ádáz küzdelemben. S amikor belőtték tizedik góljukat a nyugatnémetek hálójába, úgy érezték: ha ennyi nem elég a végső győzelemhez, akkor több erejük már nincs... Mégis büszkék lehetünk erre a világbajnokságra és az ezüstérmes csapat minden tagjára, a nagyszerű mesterre, Sebes Gusztávra. A magyar labdarúgás legfényesebb napjait adták nekünk! 1 1
