Újpest, 1997 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1997-07-11 / 14. szám
1997. július 11. /4 töntmete Cdar^áérdm to. A „második világbajnoki döntő”... A sors ismét mostohán bánt velünk, és Uruguayi juttatta nekünk az elődöntőben... A kétszeres világbajnoki cím, és a negyeddöntőben Anglia ellen mutatott kitűnő játékuk alapján a dél-amerikaiakkal szemben semmi jóra nem számíthattunk. Az NSZK-nak, miután legyőzte Jugoszláviát, sokkal könnyebb ellenfél jutott: a svájciakat a drámai küzdelemben (0-3-ról 7-5!) kiverő Ausztria. Az osztrák csapat elfáradt, nem ígérkezett veszélyes ellenfélnek, s a 6-1 -es eredmény később igazolta is a valós erőviszonyokat. S így az a csapat, amelyet mi 8-3 arányban már egyszer megvertünk, szinte besétált a döntőbe. Sikerült kikerülnie a dél-amerikai csapatokat, miközben mi kénytelenek voltunk kézzel- lábbal harcolni ellenfeleinkkel szemben. Ráadásul kétségessé vált a brazilok ellen kiállított Bozsik játéka is. Szerencsénkre a rendezőbizottság méltányolta a magyar válogatott balsorsát, és Puskás kiválása után nem akarta megfosztani Bozsiktól is. Úgy döntöttek, hogy a vétkesekkel szemben a két szövetség vezetői alkalmazzanak megfelelő büntetéseket, de a játékjogukat nem függesztik fel. Az örömben ürömként hatott, hogy Tóth II. esetében a rendezők jóindulata sem tudott segíteni: sérülése miatt végleg le kellett mondanunk játékáról. Sebes Gusztáv tehát megint nagy gondban volt, bár némi megnyugvást keltett a játékosok körében az a tudat, hogy Budai lába rendbe jött és újra játszhatott. Ez egyben azt is lehetővé tette, hogy csatársorunk megszokottabb összetételben léphessen pályára. A Budai, Kocsis, Palotás, Hidegkúti, Czibor támadósor már többször játszott együtt a múltban, tehát bizakodást ébresztett a csapat tagjaiban. Puskás titokban próbára tette a lábát, de még a labda érintése is fájdalmat okozott neki, és ezt csak Bozsiknak vallotta meg. A magyar csapat tehát ismét Puskás nélkül lépett pályára. Bukovi Márton, aki már egy ízben, a brazilok ellen, kitűnő megfigyelőnek bizonyult, most is derűlátó volt. Elmondta mindazt, amit az uruguayiak mérkőzésein látott, s most is két csatárra hívta fel a figyelmet: Hohbergre, aki rendkívül gólveszélyes volt, és Schiaffinóra, aki ragyogó építőjátékosi adottságokkal rendelkezett. Ezt a kettőt kellett lefogni, s a többi már a csatáraink dolga volt... A lausanne-i stadionban 50 ezer ember szorongott, amikor a walesi Griffiths sípjelére elkezdődött a nagy érdeklődéssel várt, és a „második világbajnoki döntőnek” kikiáltott mérkőzés. Az uruguayiak a várakozással ellentétben rendkívül sportszerűen játszottak, tiszta eszközökkel küzdöttek. De azt a javából! A közönség szünet nélkül tapsolt, és amikor a 13. percben Czibor megszerezte nekünk a vezetést, már zúgott az „Hongrie! Hongrie!” biztatás. A gól valóban nagyon szép volt: Hidegkúti időzített átadását Kocsis fölényes magabiztossággal pöccintette Czibor elé, aki bámulatos - vagy a tőle megszokott - hidegvérrel lőtte a labdát a kimozduló Maspoli mellett a hálóba. Teljesen kiegyensúlyozott volt a küzdelem, hiszen mindkét csapatban világklasszisok játszottak. Az uruguayi Andrade minden megmozdulása, szerelése élményszámba ment, miközben Cziborral vívott óriási csatát. Eltelt az első 45 perc, és az eredmény nem változott. Szünet után azonban mindjárt a második perc újabb magyar gólt eredményezett. Hidegkúti kettőre növelte góljaink számát, de a játék képe nem mutatott kétgólos különbséget. Az uruguayiak egyre többet és egyre veszélyesebben támadtak, és Hohberg két góljával 4 perccel a befejezés előtt kiegyenlítettek. A közönség tombolt, a játékosokban fogyott az erő... Hosszabbításra került sor, és ekkor újra megmutatkozott csapatunk egysége. A megállás nélküli küzdelemben, a 110. és a 117. percben Kocsis két csodálatos fejesgóllal eldöntötte a mérkőzést. S a 4-2-es győzelem egyben azt jelentette, hogy a döntőbe kerültünk. Már mindenki világbajnoknak tekintett bennünket, végső győzelmünkben senki sem kételkedett. Talán egyedül Sepp Herberger, hiszen az ő fiai- még ha egy mérkőzéssel többet is játszottak - szinte besétáltak a döntőbe. Az elődöntőben aratott 6-1 arányú gólzáporos győzelmük Ausztria ellen vérszemet adott a játékosoknak. Ugyanakkor, ha látni nem is, de sejteni lehetett, hogy a magyar válogatott tagjai közül viszont egyik-másik már elkészült az erejével. Az a fizikai és idegi megterhelés, amit a dél-amerikaiak elleni 210 perc jelentett, nem maradt nyomtalan. Különösen az utolsó 120 perc vette igénybe a játékosok erőnlétét, mert esőtől felázott mély, nehéz talajon kellett játszaniuk. így hát erejében erősen megfogyatkozott magyar gárda várta a berni döntőt a so- lothumi Krone Szállóban, ahol ekkor már pihenni sem tudtak, mert körülöttük forgott a világ. A sajtó világbajnokként írt a magyar válogatottról, s ez nem használt az erőtartalékok céltudatos összegyűjtésének. Mindenütt ünnepségeket készítettek elő- magyar nyelven. A berni nagykövetség például előre kinyomtatta a világbajnokság megünneplésére szóló meghívókat, és Pestről különrepülőgép indult a feleségekkel, hogy jelen lehessenek a berni döntőn. Tablókép - emlék, örökre... Az uruguayi Maspoli már későn nyúl Kocsis csúsztatott fejese után Ez később sok vitára adott okot, és biztos, hogy nem használt a játékosoknak! S hogy miért nem, azt megtudjuk a következő fejezetben. .. ról is, akik a Pulzus SC eredményes és sikeres szereplését támogatják. Köztük van például Juhász László önkormányzati képviselő, aki „hobbiból” jár a csapat mérkőzéseire: „Eltökélt szándékom, hogy az első csapat jó szinten tartása mellett kiemelt hangsúlyt kapjon az utánpótlás-nevelés. Ezért felkeressük azokat a sportért áldozni képes támogatókat, akik nem csak a máért, hanem a holnapért is hajlandók áldozni...” Nos, ez a feladat nem bizonyult túl nehéznek, mert első szóra sikerült megnyerni főszponzornak a Salgó és Társai fényforráscéget, valamint a VIVA médiaholdingot, a VEXIMP, a NAST, a Tungsram Márkabolt vezetőit és természetesen a Pulzus Közműépítési Vállalatot, mint névadót. Nem véletlen, hogy Bárdi Gyöngyi is elégedett, hiszen újra fénykorát éli, nagyszerűen játszik, az egész csapatot magával ragadja lelkesedésével, rutinjával, nem beszélve kivételes tudásáról. „A rendszeres sportolás a leghatásosabb egészségforrás” - állítja az a ma már tekintélyes üzletasszony, aki nyolc csapattársával együtt közöttünk tölti fél életét, tehát kétszeresen kötődik Újpesthez. - „A versenysport az ma már egy kicsit szenvedélynek számít, és bevallom, én is rabja vagyok! Aki soha nem sportolt, az nem ismerheti ezt az^érzést, s ezzel szeretném megismertetni az újpesti fiatalokat is” - mondotta legutóbbi beszélgetésünkkor a Budapest Kongresszusi Központban, ahol éppen a magyar sport legjobbjai randevúztak egymással. A Pulzus SC dicséretére szóljon még, hogy nem csak papol az utánpótlás-nevelés jelentőségéről, de a káposztásmegyeri Bőrfestő Utcai Általános Iskolában otthont is teremtett nekik... Az oldal cikkeit írta: Vándor Kálmán Köszönöm, jó a Pulzusom! A Pulzus SC női röplabdaszakosztálya az egyik legfiatalabb újpesti sportegyesületnek nevezhető. Hiszen alig pár éve alakult meg, és első számú célkitűzéseként az utánpótlás-nevelést nevezte meg. Ehhez képest igazi bravúrnak számít, hogy ma már NB I-es, méghozzá dobogós első helyezett csapat, és ne lepődjön meg senki, ha ősztől már a hazai extraligában találkozunk felnőttegyüttesével. Felnőtt? „Hát igen, ma már így is mondhatjuk, bár az újpesti önkormányzat hathatós támogatása az utánpótlás-nevelést, az újpesti fiatalok egészséges és értelmes életmódjának elősegítését célozza - mondja Pintér László, a klub elnöke és első számú szakvezetője. -Az első sikereken felbuzdulva, a kerület fényes röplabdamúlttal bíró kismamáinak csatasorba állításával, valamint a sportág kiemelkedő egyéniségének, Bárdi Gyöngyinek a leigazolásával a Megyeri úti Tungsram-csamok újra fellegvár lett.” Az elismerést érdemlő szavakat azonban sportszerűen ki kell egészíteni. Nevezetesen szólni kell azok-
