Újpest, 1995 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-21 / 2. szám
ojPEsr j Félicien Marceau (eredeti nevén Louis Carette) belgiumi származású francia író a háború után feltűnt új írónemzedéknek a könnyebb fajsúlyú kate- | góriáját művelő ágához tartozik, ám ott az egyik legtehetségesebb alkotó. Irt néhány regényt és színdarabot (ezekből többet meg is filmesítettek), és elnyert néhány rangos francia díjat is. Első igazi közönségsikerét az 1956-ban bemutatott L’oeuf | (Hubay Miklós fordításában: A tojás) című színművével aratta, amit saját 1951 -es regényéből írt át színpadra, és amit most Pethes György rendezésében mutatott be az Újpest Színház. Engedtessék meg, hogy a darab és az előadás elemzésekor vitába szálljak az előadás röplapján olvasható néhány mondattal! „Emile Magis: átlagos francia fiatalember napjainkban Párizsban" — írja az ismertető. Én fontosnak érzem a darab születési dátumait és korántsem nevezném Emile-t mai fiatalembernek. Marceau a háború utáni egzisztencializmus általános undorából merítve ír egy, a középkori moralitások XX. századi változataként megújuló kesernyés, akasztófahumorú példázatot arról, hogyan jut be főhőse az áhított tojásba, és ott hogyan találja fel magát? Egy mai fiatalember számára sem szüzessége elvesztése, sem az érvényesülés útja nem így jelentkezne, mert ami az ötvenes években társadalmi, morális realitás, az ma már anakronizmus volna. Maradjunk tehát abban, hogy Emile átlagos francia fiatalember az ötvenes évek első felének Párizsában! A színdarab lényegében az ő filozofálgató-mo- ralizálgató nagymonológja, amelybe filmszerű epizódokként villannak be életének történései és epizo- distái. „Az ember először létezik, önmagára talál, feltűnik a világban és csak azután definiálhatja önmagát” - mondja Sartre. Emile is ekörül járatja gondolatait, miközben fenekén a tojáshéj; ébredő útkeresése és erkölcsének torzulása ebbőL merítkezik. Ráébred arra, hogy bekerülni a nagy tojásba úgy lehet, ha előbb apró hazugságaival idomul a környezet elvárásaihoz, azután az adódó alkalmakat megragadva (pénzlopás, érdekházasság, mások tönkretétele) sodortatja magát az eseményekkel, ügyesen lavírozva önnön érdekei szerint. Ezért nem szeretem ezt a közönségcsalogató, „bűnügyi vígjáték” megjelölést sem a címlapon. A komikus elemek sokkal inkább szatirikusak, polgár- pukkasztóak és néha az abszurd színház világához közelítőek, ha pedig a szerző számára a bűnügyi szál lett volna fontos, akkor arról írta volna meg a darabját. Csakhogy itt a bűnügy nem más, mint a főszereplő lelki torzulásait ábrázoló grádicsok egyike, amely alig fontosabb, mint a nőügyekkel való kérkedés, a pénzlopás, az élemedett korú pénztárosnővel való szerelmi kaland és a többi. Émile mint egy el- korcsosodott Hl. Richárd élvezi gazemberkedéseit, és mint a kábítószeres sodródik egyre mélyebbre, de ezt cinikusan fogja fel. Én nem láttam a Nemzeti Színház 1957. november 5-ei (!) bemutatóját és Kálmán György hét országra szóló sikerét a főszerepben. (Sem az 1980-as veszprémi előadást.) Bevallom, hogy az újpesti előadás első része is várakozásteli űrt hagyott bennem: vajon miért kellett ezt betiltani annak idején? Azután a hosszas felvezetés után felgyorsuló események a második részben, és nemkülönben pontos rendezés és jó színészi játék megvilágították számomra: igenis, ezt akkor és itt be kellett tiltani! A Nemzeti nagyon friss volt a darab bemutatásával, és a kor sematikus színművei után ez a nyugati burzsoá ideológiát hordozó kasszasiker igencsak káros lehetett a szocialista embertípus tiszta és előremutató erkölcsi tekintetében. Vagy ez a franciás frivolságú házassági háromszögállapot! Még ha megbukott volna, jelezvén, hogy az egészséges érzelmű magyar néző elutasítja ezt az immorális példát! De hogy még sikere is legyen és rossz gondolatokat szüljön kis hazánkban ez az egzisztencialista akármi, azt komnk és társadalmunk felfogása nem nézhette tétlenül. Bizonyára volt még az előadásban némi erkölcstelen vetkőzés is, de ez már csak egy okkal több a betiltásra. Elnézést a hosszas fejtegetésért, de enélkül talán nem érthető, miért érzi a kritikus a mai szórakoztató és jő színházi előadást inkább panoptikumnak, semmint jelennek, mert így kerülnek helyükre a dolgok. Csányi Árpád fotografikus, szürke tónusú díszlete azonnal megadja az előadás pontos információit. Ez a mű olyannyira francia, hogy másutt nem is játszódhatna, mint Párizsban, picit reális és picit expresszionista, a főhős pedig lényegében nagyon szürke. Sok évtizedes munkásságát látva, megszokhattuk már, hogy Csányi lényegretörő, darabértelmező világot épít fel a színészeknek. Pethes György Jászai-díjas rendező és az Újpest Színház egymásratalálása az utóbbi számára mindenképpen nagy nyereség. (Ez a harmadik Pethes- bemutató itt.) O az a rendező, aki nagyon pontosan tudja, hogy mit akar elérni az előadással, ezért mind az író, mind a közönség elégedett lehet, ha ő veszi kezébe a rendezést. Tud alkalmazkodni a meglévő művészi és anyagi erőkhöz, művészieskedés helyett művészit hoz létre abból, ami van. Ez a furcsa színdarab regény nyomán jött létre, ezért is olyan filmszerűen szaggatott. Emile Magis hol a közönséggel társalog, hol visszalépve az eseményekbe, illusztrálja az elmondottakat. Itt mindent az ő szubjektumán keresztül látunk, ezért is pompásak a kimerevített jelenetképek, ha főszereplőnk visszatér a maga monológjához. Ez nagyon sok mindent értelmez. . Emilen Újpesti polgárok Külvárosi kávéház A kávéház nem étterem, nem kocsma, nem klub, bár minedegyikből van benne egy picike. A kávéház, az kávéház. Öntörvényű vendéglátóipari műfaj, mint ahogy a kávéházi élet is egy sajátos életmód. Bár a presszóknak szinte teljesen sikerült megölniük Budapesten az egykor volt nagyhírű kávéházakat, van, aki ebbe nem tud, nem akar belenyugodni. Ilyen ember az újpesti lokálpatrióta, egykori futballkapus és mai vállalkozó Borbély László is, aki a Deák Ferenc utca és az István út sarkán, a nagy villamoskanyarban megnyitotta Újpest első újkori kávéházát. Tetszett az épület Fejlődő kerületünk építkezéseinek időnként áldozatul esnek városépítésileg is meghatározó, szép, régi épületek. Itt éppen a fordítottja történt: egy pusztulásnak indult régi újpesti ház kapott új életet. Beszélgetésünk első témájaként erről kérdezem az új tulajdonost:- Már a dédnagyapám is itt született, itt élt, nagyon szeretem hát ezt a kerületet, - kezdi mesélni Borbély László. - Nagyon tetszett ez az épület a sarki íves megoldásával. Nem is tudom, hogy van-e még Budapesten hasonló sarok, mindenesetre a régi Újpest hangulatát idézi, mint megannyi ház a környéken, amit hagynak pusztulni. Volt itt egy kis közért, de mint megtudtam, már a század elején is működött benne vendéglő, annak is épült. Megszereztem a bérleti jogokat, és bár hivatalosan öt évig közértként kellett volna működtetni, én kávéházat álmodtam ide. Először egy kisebbet, de meg tudtam szerezni a raktárt, majd az itteni lakást is, és lényegében megvettem a házat. így hát akadálytalanul megvalósíthattam, amit elképzeltem. Valóban, Borbély László restauráltatta az eredeti szép kaput, és hangulatos, stílusos portált alakított ki az ívelt sarkon a Külvárosi Kávéház számára. Mezei Gábor belső- építész a bútoroktól a kávéscsészékig ügyel a részletekre, ő volt a szakmai segítő. A létesítmény hangulata barna és zöld. A belépő először a nagy kandallót, balra a pianínót, jobbra a felszolgálópultot veszi észre. A falakon színészportrék: a karikaturista Hauswirth Magda grafikusművész kedves vonalai. Balra másik terem díszes üvegajtóval elválasztva, falain újabb képek, antik óra. Ekkor pillantjuk meg a „búvóhelyeket” kínáló, érdekes belső szobarészeket, a későbbi kerthelyiség felé vezető udvari ajtót, illetve a konyhai átjárót. Hangulata van még a szőnyegeknek is. Kávéházi élet Megpróbálom „vizsgáztatni” Borbély urat a kávéházi tudományokból, hiszen tudott, hogy inkább a divat vonalán, semmint a vendéglátásban vállalkozott, de istenuccse jól állja a sarat:- Miért éppen kávéházra esett a választása? Hiszen sokak szerint korszerűtlen vendéglátói forma, különösen ma, amikor gyorsan, kapkodva élünk és eszünk; hogy lehet megélni abból, ha egy vendég fél délelőttöt elücsörög egy fekete mellett?- Nézze: a harmincas-negyvenes években Újpesten élt vagy 40.000 ember és működött számos vendéglátóhely a kiskocsmától a fényes kávéházakig, sokszor egymás mellett. Ma 140.000 ember lakja a kerületet, van vendéglő a kínaitól a magyaroson át egész a MacDonald's-ig, nem igaz, hogy ne lenne igény legalább egy kávéházra is. Én igyekeztem úgy kialakítani a helyet, hogy az inkább a lakáshoz hasonlítson, semmint presszóra vagy étteremre.- Kávé?- Sikerült beszereznem az egyik legkiválóbb olasz kávéfőzőgépet, és különféle kávékat tudunk majd adni a vendégeknek. (Valóban impozáns és számunkra egyedi a csillogó rézmasina.) De aki mást akar inni, annak szolgálhatunk Warsteiner sörrel, márkás borokkal, de még a saját termésűekkel is és egyéb szeszes italokkal is.- Lehet-e reggelizni ebben a 8-kor nyitó kávéházban?- Természetesen! Éppúgy, ahogy délelőtt kaphat a vendég akár zónapörköltet, délben ebédet, este meg vacsorát is. Régi újpesti recepteket is felhasználunk.- Újság, kártya, sakk - ezek is a kávéházi élet kellékei...- Lesznek napilapok, sőt a vendégkört figyelembevéve műszaki, vagy orvosi kiadványokat is tervezek tartani. Sakk, az biztosan lesz, a kártyán még gondolkodom, de ha családok, összeszokott közösségek igénylik, lehet, hogy módjuk lesz majd bridzselni, römizni is.- Látom ezt a pianinót. Lesz zongorista is?
