Újpest, 1994 (2. évfolyam, 1-29. szám)

1994-02-19 / 4. szám

s Újra itthon... Zebegény festője, Szőnyi István - mint ahogyan lapunk, az Újpest is beszámolt róla -, éppen száz éve született Újpesten. Már túl volt el­ső gyűjteményes kiállításán, amikor 1924-ben megnősült, s feleségével Zebegénybe, a Duna-kanyarban fekvő, hegyoldalra épült falucskába költözött. A dimbes-dombos táj, a falusi millió, a természet közelségé­ben élő emberek ihlették ezután művészetét. Főiskolai tanári kineve­zése miatt a harmincas évektől kezdve ritkábban tartózkodott a va­rázslatos vidéken, de témáit változatlanul innen merítette. Megpihen­ni később, Kossuth-díjas művészként is gyakran visszajárt, s 1960-ban, zebegényi otthonában érte a halál. A hajdani Szőnyi porta - a mai emlékház - egyik apró szobájában sikerült szót váltani a zebegényi centenáriumi ünnepség díszvendégé­vel, az alapítványt is létrehozó Triznya Mátyásáé Szőnyi Zsuzsával. Rit­ka pillanat számára: újra helyet foglalhat gyermekkora díszletei kö­zött. Az ódon karosszék, amelyben ülünk, ma ugyanúgy kiállítási tárgy, mint az ormótlan-meghitt bútordarab­nak tűnő Orion világvevő rádió, amelyen Szőnyi István és felesége az ötvenes években titokban a római rádió magyar adását hallhatta, ahol a híreket Zsuzsa lányuk olvasta be.- Apámat sokan zaklatták azután, hogy mi 1949-ben elhagytuk az országot, de soha nem panaszkodott emi­att. Bántott, hogy távol kell élnünk egymástól, s hogy nem is találkozhatunk, levelei azonban mindig megvi­gasztaltak. Csodálatosan meghitt, okos, olykor vidám rajzokkal illusztrált leveleket küldött nekünk. Férjemmel, aki szintén festőművész volt, művészeti kérdésekről is eszmét cseréltek. Nem óhajtja publikálni ezeket a nyilván közérdeklődésre is számot tartó leveleket?- Rómában évekkel ezelőtt kiadtam egy-egy könyvet apám, illetve férjem művészetéről, s akkor a leveleket is közzétettem. A magyarországi kiadás lehetősége azon múlik, hogy sikerül-e pénzt szerezni a megjelentetés­re. A Szőnyi István Alapítványt Zebegény község önkormányzatával közösen éppen azzal a céllal hoztuk létre, hogy a művészetpártoló közönség adóból leírható adományaiból, apám munkásságát bemutató kiállításokat, ki­adványokat finanszírozhassunk. Szeretnénk felkutatni a magángyűjteményeket, s pályázat kiírását is tervezzük az életmű népszerűsítésére. Ami már megvalósult a célkitűzésekből, Köpöczi Rózsa: „A grafikus Szőnyi" című képekkel illusztrált gyönyörű könyve, mely nemrég jelent meg. Újabb kiadványra egyelőre még nem gyűlt össze anyagi fedezet. A művész leánya mindazonáltal bizakodó, mert a latinoktól eltanult optimizmusa azt súgja neki: ha ilyen so­kan eljöttek az idei első jeles eseményre apja hívei, s egykori tanítványai közül e hideg januári napon Zebe­génybe, talán az emlékév többi célkitűzése sem lesz sikertelen. H. Valachi Anna Kiállítások Újpest Galéria: (IV., Árpád út 66.) Az Újpest Galéria és a Magyar Alkotóművé­szek Országos Egyesületének kiállítása: Mé- rey Szilárd festőművész tárlata. A kiállítás február 4—27-ig tekinthető meg, naponta 11-18 óráig. Újpesti Helytörténeti Gyűjtemény (IV., István út 5.) Fejezetek Újpest történetéből. A tárlat meg­tekinthető kedden, szerdán, csütörtökön 15-18 óráig, pénteken 14-17 óráig, szomba­ton 10-13 óráig, vasárnap 13-16 óráig (hét­főn zárva). Látogatók a zebegényi Szőnyi-Emlékmúzeumban... (Fotó: Horváth Dávid) Színházi kritika Harold keze valószínűleg nem egészen tiszta. Bizto­sat nem tudni, hiszen Lyle Kessler színdarabíró jóvoltá­ból csak keveset tudunk meg róla; leginkább azt, hogy nagyon mélyről jött, árvaházban nevelkedett, rokon­szenvez az egykori kölyökbanda tagjaira emlékeztetők­kel, sok a pénze és szereti a bourbont vízzel. Mégis Harold keze érintése katartikus változást idéz elő abban a két fiúban, akiknek philadelphiai lakásába - nem egészen a maga akaratából - becsöppen. Mert hogy lényegében erről szól a már említett Lyle Kessler amerikai drámaíró Ne hagyj el! című mai története, amit az Újpest Színház jóvoltából magyarországi ősbe­mutatóként láthatunk. Kessler engem azzal győzött meg, hogy jó író, hogy a számára másodlagos dolgokat engedi homályba, bi­zonytalanságba tűnni, ám a számára fontos momentu­mokra nagyon odafigyel. A fordulatos, izgalmas cse­lekmény csak felszínesen történik benn a szobában, va­lójában a három férfi lelkében megy végbe. Ám hogy Kessler azért mégsem Tennessee Williams. Arthur Mil­ler vagy O’Neill, arról furcsa módon ugyanez győzött meg: a mélyebb belső motiválókról sem a szövegből, sem a színészi játékból nem kapunk meg mindent, ami pedig benne lehetne ennek a színjátéknak drámai szö­vetében. Azt, hogy Harold a nála lévő részvényeket lopta, ha­misította, vagy csak mások megbízásából forgatja, te­hát, hogy mekkora stílű bűnöző, és hogy egyáltalán bű­nöző-e, arról csak sejtéseink lehetnek abból, hogy buj­kál, és fegyvere van. Valójában ez persze nem döntő; a döntő a két fiú életében való megjelenése. De lássuk a két fiút! Ok is árván maradtak, de társa­dalmi hátterükről szinte semmit sem tudunk meg. Tóm, az idősebb lobbanékony, hirtelen haragú, néha fejlett igazságérzetéről tanúskodó jelleméből megtudtuk, hogy valószínűleg többnyire rablásokból és tolvajlásokból, magányos elkövetőként keresi meg a mindennapi bete­vőt, ám jó volna arról is tudni valami bizonyosat, hogy az öccse feletti uralkodása beteges féltékenység és zsar- nokoskodás, avagy a testvér féltése, a világ gonoszsá­gaitól való megóvása. Hogy nincs valami rendjén azt sejtjük, de a végső megoldás érdekében jobb lenne töb­bet is tudni erről. Phil, az öccs szeretne kitömi és ez apró lépésekben sikerül is neki, főként Harold keze alatt. Már-már me­seszerű az a visszamaradottság, amivel szinte semmit sem tud a világról - pedig van televíziójuk is. Nem egészen tudjuk, miért kell rettegve, a szekrénybe bújva élnie (elmebaj?), valóban kapott-e allergiát a kinti leve­gőtől annak idején, vagy ez félreértés, miért ne olvas­hatna szabad akaratából, és mi ez a darabon végigvonu­ló cipőfetisizmusa? Ám a lényeg, hogy elnyomott önbi­zalmát Harold segítségével nyeri vissza, a szabad aka­rat döntését ő adja meg neki, és végül, ha csak egy ren­dezői jelzés erejéig is, de így válhat belőle az erőt-adó a teljesen összetört bátyja számára. Bozóky István érdemes művész rendezése jó tempó­jú, feszültségeket hordozó előadást hozott létre. Én nem láttam a darabnak sem az amerikai filmváltozatát, sem másik előadását, és nem olvastam magát a színművet sem. Lehet, hogy vannak benne olyan szálak, amiket - pl. az egymáshoz való érzelmi viszonyok síkján - plasztikusadban is ki lehetett volna bontani a színészi játék segítségével. Akkor talán a miértekre is lenne né­hány válasszal több. A színészeknek mindig lehetőséget kínálnak az ilyen darabok, amelyekben lényegében minden szerep fősze­rep, hogy megmutathassák tehetségük eszköztárát. Ju­hász Jácint Harold figurájából leginkább a lírai elemek­re koncentrált, ha bűnöző is, intellektusa nem démoni, inkább angyali és atyai. Keze érintése is ezért hat in­kább kiemelőnek, semmint nagyobb bűnökbe rántónak. Valószínűleg őt is csak a kitörésvágy sodorja nem egé­szen törvényes utakra, és higgyük el neki a segítőkész­ség őszinteségét! Végit Péter Tom szerepében jól alakítja a már-már idegbeteggé öngeijesztő, hisztérikus, kisstílű bűnözőt és egyben családfenntartót. Én érzek a figurában egy rejtett szexuális motivációt is, de ezt a színész nem ját- sza el. Ellenben nagyon jó eszközökkel hozza ennek a típusnak a mozgásvilágát: ahogy jár, ahogy gesztikulál, ahogy a jó ruhát viseli és lényegében színes eszközök­kel ábrázolja, amint a főnök-Tom beosztottá, majd ki­szolgáltatott-végtelenné süllyed. Bor Zoltán bár kissé adós maradt Phil együgyű pri­mitívségével, a szerep líraiságát, akaraterejét, fokozatos felemelkedését szépen mutatta be. Talán egy picit intel- lektuálisabb annál, mint amit a figura sugall, ezért az olyan szituációi, mint Harold szabadulása („Végig szemmel tartottam”) tragikomikus helyett cinkos-komi­kusnak hatnak a nézőtéren. Ezzel együtt is szép az ala­kítása. Detre Annamária jelmezei tetszettek, B. Kiss László díszlete polgári miliőre utalt, ami nem biztos, hogy iga­zán helyénvaló, Alpár Tibor zenéje pedig az egykori „Zöld mezők” slágerrel valahová a hatvanas évek elejé­re datálja a darabot. Megszokhattuk, hogy az Újpest Színház előadásaira érdemes jegyet váltani, mert kellemes színházi esték él­ményével lehet hazamenni. Harold keze érintését még érezzük egy darabig. Muzsay András

Next

/
Oldalképek
Tartalom