Hírhozó, 2013 (23. évfolyam, 1-16. szám)
2013-05-30 / 7. szám
„Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?” Pünkösdi interjú Sóskúti Zoltán lelkipásztorral Pünkösd vasárnapi liturgia keretében tízen, jórészt a Pál Apostol Katolikus Általános Iskola és Gimnázium tanulói konfirmáltak a Rákoskeresztúri Református Egyház- község templomában május 1 9-én. Az életre szóló próbatételen Akai Gábor, Bálint Laura, Dobrosi Stefánia, Kelemen Réka, Kerestély Attila, Kóródi Gábor, Papp Richárd, Petruska Laura, Szabados Zsófia és Vári-Nagy Csaba fogadott hűséget Istennek. Az úrvacsorát követően Hajdú Csaba gondnok, Hajdú Csabáné hitoktató, Sebőkné Babos Boglárka lelkipásztor, Jani Balázs és az Ifjúsági Körök, valamint a presbiterek köszöntötték a konfirmandusokat. Sóskúti Zoltán lelkipásztor az útbaigazító alapige tárgyalásakor két pünkösdi kérdés fonalára fűzte fel beszédét: Mi akar ez lenni? Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak? Amikor a pünkösdi csoda bekövetkezik — a Biblia szerint a szemtanúkban merült fel a kérdés: Mi akar ez lenni? Isten dolgait először az ember kívülről látja, mint érdeklődő, kíváncsiskodó, netán kételkedő, mi folyik a templomban, mit mondanak a papok? Amikor már ez valakit megérint, akkor a pünkösdi szemtanúkhoz hasonlóan felteszi magának azt az egzisztenciális kérdést: Mit tegyünk, atyámfiái, férfiak? Erre mondta Péter, hogy térjetek meg, és keresztelkedjetek. Magyarul, ha ez megérintett téged, akkor változtass az életeden, és próbálj Krisztus követőjeként élni.- Mit jelent a konfirmáció?- A konfirmálás különbözik a katolikus egyház sokak által ismert rituáléjától. A katolikusoknál ez háromállásos: keresztség, első áldozás, bérmálás, míg a református egyháznál első a keresztség, ami a szülő, keresztszülő akaratából történik, majd a konfirmáció (megerősítés) során már a gyerek mond önállóan igent — igen, ezt én is akarom, én is hiszem, én is követem. Itt már az várható el, hogy az ifjú emberpalánták esküt tegyenek, és a hitükben megerősödve éljék tovább az életüket. A hit három részből áll: az ismeret, amit a konfirmációt előkészítő hittanórán tanítunk két éven át, a szívbéli bizodalom, és az engedelmesség, hogy így is élek, és ez az új élet az első úrvacsorával kezdődik el. — Elég érettek-e a gyerekek egy ilyen súlyos, életre szóló döntés meghozatalához?- Mivel még ehhez elég kevés élettapasztalatuk van, én személy szerint korainak tartom a konfirmálást 14 éves korban. Ugyanakkor mellette szól, hogy ez az az életszakasz, amikor mindent megkérdőjeleznek a fiatalok, és kimondottan előnyt jelent, ha itt kapnak ezekre válaszokat. Praktikus érv a 14 éves életkor mellett, hogy ez az utolsó év, amikor még a szülő pozitív nyomást tud gyakorolni a gyerekre. Ha engem a nagyanyám 12 évesen nem „rugdosott” volna el a templomba, akkor valószínűleg én sem ezt az utat járnám. Érdekes módon az én konfirmálásom nem volt különösebben emlékezetes, viszont ajándékba kaptam egy Bibliát, amit attól a naptól kezdve^ minden nap olvastam. Az Ószövetségben lévő Példabeszédek könyvéből különösen megérintett a következő mondat: „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg a szívedet, mert abból indul ki minden élet.” — Mindezek ellenére más irányt vett az élete. — Szülői nyomásnak köszönhetően gépipari technikumot végeztem. Tizennyolc éves koromban került Isten az első helyre a szívemben, gyülekezetben alkalmakat tartottam, és azt éreztem, hogy ez jó. Először azt gondoltam, hogy irodalomtanárként szolgálom az Urat, két évig koptattam a főiskola padjait, majd beiratkoztam teológiára, ahol 2000-ben végeztem, 2007- ben kerültem Rákoskeresztúrra. — Az ünnepi liturgián a 70 évvel ezelőtt konfirmált Sztranyovszki Károlyné elmondta, össze sem lehet hasonlítani a korábbi állapotokat a maival, manapság a lelkész jól tapinthatóan, közvetlenebb viszonyt ápol a hívőkkel, mint a régi időkben. — Nyugodtan le lehet írni, hogy én egy nagyképű, öntelt disznó vagyok, aki folyamatosan azért küzd, hogy alázatosabb legyen. Így igyekszem alázattal mondani: Istentől kaptam egy olyan ajándékot, hogy bizalmas légkört tudok teremteni magam körül, ahol magamat is beleértve mindenki őszinte, és az emberek szeretik egymást. Ennek megfelelően úgy próbálok prédikálni, hogy vállalom a saját bűneimet, hibáimat, merek a templomban viccelődni. Ez azért jó, mert ha én ezt megteszem, előbb, vagy utóbb a hívők is megteszik ugyanezt, és a templomot otthonuknak tekintik, nem pedig úgy ülnek ott, mintha karót nyeltek volna. Kili Tamás Jüí 11 2013. május 30.
