Hírhozó, 2010 (20. évfolyam, 1-21. szám)
2010-02-04 / 2. szám
NKORMANYZAT Jóságról, hitrűl, politikáról Interjú dr. Bényi Zsolt képviselővel A Kép utcai gyermekorvosi rendelőben jóságról, hitről, politikáról és a közelgő választásokról beszélgetünk dr. Bényi Zsolt kétéves korától Rákoshegyen élő gyermekorvossal, aki idén ünnepli hatvanadik születésnapját, harminc éve ezen a helyen gyógyít és az elmúlt húsz év öt ciklusából már harmadízben önkormányzati képviselőként teszi a dolgát, szándéka szerint a helyiek mindenkori érdekeit figyelembe véve. 's. Szakács Zsuzsa A rendszerváltás után azonnal bekerült az önkormányzatba, mint rákoshegyi képviselő, az idén is indul az önkormányzati választásokon ?- Szeretnék. De az én értékrendem szerint a választáshoz hozzátartozik a választhatóság. A Bibliában olvastam: „ha jót cselekedtek, az maradjon titokban, azzal ne kérkedjetek, az maradjon a ti, és akin segítettetek annak ügye". Amikor ez íródott, még nem voltak a mai értelemben vett politikusok, kampányok. A politikának a fő veszélye - a négyéves ciklusok miatt -, hogy rövid távon gondolkodik, és a résztvevőket is belekényszeríti a rövid távon való építkezésbe.- Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy képviselőnek?- Aki indul a választásokon, az egész élete anyagával, erejével kell, hogy meggyőzze a választókat, hogy ő alkalmas erre a feladatra. Az, hogy valamelyik párt képviselője mit mond, sokszor majdnem mindegy, hisz az jókat mindenki tud mondani. Én a választások előtt azt szoktam javasolni az embereknek, hogy nézzék meg, az általuk kiválasztott jelölt milyen kvalitású, és itt nem elsősorban a tudásanyagára gondolok, hanem a legfontosabb tulajdonságaira. Tud-e józanul gondolkodni, becsületes-e, és fontos, hogy önzetlen, áldozatkész ember legyen. Aki elsősorban nem saját javát akarja, hanem legalább annyira, ha nem jobban érdekli a mások sorsa. Ne hagyják magukat a szép szavaktól megtéveszteni, csak a cselekedetek számítanak, ne hagyják magukat becsapni. Ha alaposan megismerték a jelölt életútját, mérlegre tették, hogy mennyire tudnak megbízni benne - és mindezt végiggondolva, még mindig őt választanánk, akkor az egy jó döntés, jó választás lesz. Most, az országgyűlési választások előtt néhány hónappal, nagyon sokan az újrakezdés lehetőségét várják, egy jobb világ eljövetelében bíznak. De a világ magától nem lesz jobb, ahhoz valamennyiünknek mozgósítanunk kell minden erőnket. G yermekkoromban az istenhit és a keresztény vallásgyakorlás magától értetődő, természetes közege volt életemnek. Nem is jó kifejezés erre az, hogy kötelező volt a szentmisehallgatás, a gyónás, az áldozás; hanem el sem tudtam képzelni, hogy másképpen is lehetne. Serdülőként, az egyre inkább önállósodó gondolkozásomban ez úgy alakult, hogy létezik egy felsőbbrendű isteni szellemi erő részéről az elvárás, amelynek én feltétlenül megfelelni akarok. Mindez nem okozott komolyabb nehézséget, de már halvány ellenérzések megfogalmazódtak bennem. Felnőtté válva (bár ez nehezen értelmezhető életszakasz, hiszen mai felnőttségem össze se hasonlítható a huszonéves felnőttségemmel), vagy helyesebben: jogszerű nagykorúságom betöltése után, egyre többet foglalkoztatott a fentiekben már említett isteni elvárás ésszerűségének kérdése. Ez úgy érzem, némi magyarázatra szorul. Remélem, nem hangzik tiszteletlenül, ha azt mondom, hogy a Jóistennel mindig is egy kölcsönösen szeretetteljes kapcsolatban álltam, elismerve mindenhatóságát, de fenntartva magamnak a jogot, hogy olyan tulajdonságokkal ruházzam fel, amelyek az én értékítéletem szerint egy tökéletes szellemi lényt jellemezhetnek. Ezen a gondolati úton elindulva, arra a következtetésre jutottam, hogy a tökéletesnek nincs szüksége arra, hogy én böjtöljek, gyónjak vagy áldozzak. Ebben a véleményemben megerősítettek Szent- Györgyi Albert gondolatai is, aki időskori zsoltáraiban, ha nem is szó szerint, de a lényegét tekintve így fogalmazott: Istenem bocsásd meg nekem, hogy téged látogattalak meg, amíg felebarátaim magukra hagyatva feküdtek betegágyaikban! Istenem bocsásd meg nekem, hogy neked építettem házat, amíg felebarátaimnak nem volt hol lakniuk! Egyre inkább „ésszerű" engedményeket tettem az általam formálisnak vélt elvárások terén, bár továbbra is igyekeztem a keresztény érték- rend szerint élni és mindenekelőtt a szeretet parancsának engedelmeskedni. A továbblépéshez egy, számomra eddig ismeretlen összefüggés felismerése segített hozzá. Szakmai és közéleti tevékenységem során sokat gondolkoztam fontosnak ítélt kérdések pontos megfogalmazásán, és azok helyes megoldásán. Szinte minden esetben az segített előbbre jutnom, ha elmondtam valakinek az addig összegyűjtött gondolataimat. Nem is kellett, hogy az illető bármilyen észrevételt tegyen, önmagában az a tény, hogy szóban is megfogalmazódott, egy magasabb szintű integrációra vezetett. Ezt a lehetőséget idővel egyre gyakrabban és egyre tudatosabban felhasználtam nagyobb jelentőségűnek vélt, nyilvános megszólalásaim előkészítésére. Az elmúlt öt esztendőben, bár továbbra is boldognak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam, gyakrabban elégedetlen voltam a cselekedeteimmel és érzelmi megnyilvánulásaimmal. Elsősorban kényelmességem, esetenként lustaságom és az azonnali reakciókban mutatott indulatosságom volt, ami elszomorított. Újra és újra elhatároztam, hogy megváltozom, de apró kis sikereket leszámítva eredménytelenül. És ekkor jött a felismerés, hogy erről is beszélni kellene! Először egy nem is túl közeli barátomnak, szinte véletlenül kotyogtam el a vágyamat, miszerint jobb akarok lenni jelenlegi önmagámnál. Csodálatos volt a felismerés: attól kezdve úgy éreztem, már nem visszakozhatok, hiszen már kimondtam tanú előtt. Ezután következett a közelebbi barátok egy része, majd a legszűkebb családom tagjai. Bizonyára nem véletlen ez a sorrend, mert a számonkérés növekvő veszélye és ezzel párhuzamosan furcsa módon annak igénye is egyre erősebb lett bennem. Innen már csak egy apró lépés volt a gyónás valódi jelentőségének felismerése. Nem a mindenhatónak, hanem nekem van szükségem a kimondott szó erejére, esendő jó szándékom megerősítéséhez. (Bényi Zsolt)
