XIII. Kerületi Hírnök, 2016 (22. évfolyam, 1-24. szám)

2016-05-05 / 9. szám

XIII. KERÜLETI HÍRNÖK 2016. MÁJUS 5. f Sport 11 Magyarok nagy pályán A labdarúgás legendái / Mészöly Kálmán Isteni Szikla Hatvanegyben debütált a címeres mezes csapatban, hatvanegyszer szerepelt a nemzeti együttesben és szintén hatvanegy mérkőzésen ült szövetségi kapitányként a kispa- don. Ha úgy tetszik, 122-szeres vá­logatott, ami majdnem olyan világ­szám, mint az, ahogyan játékos­ként felemelkedett. Igaz, már egészen kiskorában állt a gúla tetején. Műugróként. Merthogy sportpályafutását a gyógyszerészek Fáklya klubjában, illetve a medencék világában kezd­te, de nem a trambulinnal, hanem az úszással. Ám az apró Mészöly Kálmán szájtátva bámulta a ván­dorcirkuszok artistáit, ezért aztán megragadták a műugrók is, pláne, hogy azok rendszeresen gúlát al­kottak a szárazföldi edzéseken. A labdát viszont még a manézs és az uszoda attrakcióinál is jobban imádta, így tizenegy évesen a III. Kerületi TVE labdarúgó-szakosz­tályához igazolt. A nevezetes ’61-es esztendőben pedig - az első válogatottságon túl —már felnőtt bajnok volt a Vasassal, ’62-ben megint aranyérmet nyert az NB I-ben, és bemutatkozott a világ­baj nokságon, miközben a center­half posztjáról kiszorította Sipos Ferencet, az MTK ragyogó közép­hátvédjét. A chilei vb-n a felfedezett úgy futballozott, hogy már huszon­egy éves korában „Szőke Szikla­ként” emlegette a nemzetközi saj­tó, aztán huszonhárom esztendő­sen Eb-bronzérmet nyert, és meg­hívták az Európa-válogatottba. Hogy micsoda körbe került, arra jellemző: az Európa-válogatott 7-2-re győzött Belgrádban Jugo­szlávia csapata ellen, noha a ven­déglátó együttes játékosai a legjobb négy közé jutottak az 1962-es világ- bajnokságon. Akármennyire elhasznált kifeje­zés is, Mészöly tényleg berobbant a világ élvonalába nagyszerű alkatá­val, párját ritkító fejjátékával, első­rendű helyezkedési és ütemérzéké­vel, a szabálytalanságokat kerülő, technikás, elegáns^ futballjával. Nem hiába nézett fel kölyökként a légtornászokra: ő maga is artistává nőtte ki magát. Egyhamar Angyal­föld emblémájává vált, jóllehet fő­ként az édesapja előrelátásán múlt, hogy a Vasashoz szegődött. A papa a két világháború között a Magyar Királyi Statisztikai Hivatal főtaná­csosa volt, ám az új rendszerben so­káig csak trógerolhatott, mígnem brigádvezetővé nevezték ki a teher­pályaudvaron. Ott azonban baleset történt, így „szabotázzsal” vádol­ták meg, és három évre elítélték; egy esztendőt le is ült, aztán am­nesztiával szabadult, de szellemi munkát a Rákosi-, majd a Kádár­korszakban soha többé nem végez­Alabda a lábához is ragadt hetett. Ám a fiának azt javasolta: igazoljon csak a Vasasba, abból baj nem lehet... Olyannyira nem lett, hogy Mé­szöly huszonöt évesen már négy­szeres bajnok volt, és 1966-ban úgy nyert aranyérmet, hogy a Vasas egyetlen vereséget sem szenvedett az NB I-ben. A huszonötödik szü­letésnap előestéje igazán tökéletes volt: Magyarország—Brazília 3-1. A harmadik magyar gólt a második vb-jén szereplő Mészöly rúgta ti­zenegyesből, de a felejthetetlen meccs közben nagyobb szomorúsá­got okozott Baróti szövetségi kapi­tánynak, mint a braziloknak. Kiug­rott ugyanis a válla, és a szakvezető azt hitte: kulcscsonttörése van. Am Mészöllyel az ilyen affér viszony­lag gyakran megesett, és egy angol orvos azonnal a helyére is tette az ingatag testrészt, igaz, felkötött kar­ral sem lehetett könnyű játszani... A centerhalf hozott egyéb áldo­zatokat is: hatvankettőben például nem ment nászúira. A Feyenoord elleni rotterdami döntetlen után mindenki azt gondolta, a Vasas si­mán továbbjut a BEK-ben, ezért a visszavágó utáni napokra tűzték ki Mészöly, valamint Ihász Kálmán esküvőjét is. A hollandokkal azon­ban újabb „iksz” következett, így — a korabeli szabályoknak megfelelően — harmadik mérkőzést rendeztek. A mézeshetek helyett mindkét hátvéd elbúcsúzott hitvesétől, és előbb Ant­werpenbe utazott (ahol a Feyenoord - hatvanezer néző előtt — 1-0-ra nyert), majd Párizson ke­resztül elindult Dél-Amerikába. Abban az időben a legkitűnőbb lab­darúgók évi kétszer jártak arrafelé: egyszer a klubcsapatukkal, egyszer a nemzeti együttessel. Mészölynek meg különösen kedves maradt Chi­le, hiszen Santiagóban mutatkozott be a válogatottban. Hat évvel később ugyanott majdnem összeesett, ami­kor — a Vasas csapatkapitányával, Berendy Pállal együtt — fel kellett emelnie a Pelé Santosa, valamint a Világkupa-védő uruguayi Penarol előtt elnyert Hexagonal Kupát. Mé­szölyt a Penarol ötszázezer dollárért szerződtette volna, de a szőke sztár az annakidején egészen különleges összegű ajánlatra ugyanúgy nemet mondott, ahogyan megannyi más megkeresést is elhárított. Hatvankettő és hatvannyolc kö­zött a csúcson járt - függetlenül at­tól, hogy kivételes kvalitásai dacára nem játszott sem vb-, sem BEK- döntőt hatvankilencben viszont már elhamarkodottan azt mondta: „A mi időnk lejárt.” Huszonnyolc éves volt... A keserű nyilatkozatot azután tette, hogy az 1970-es világ- bajnokságot megelőző pótselejte­zőn a válogatott 4-1-re kikapott Marseille-ben a csehszlovákoktól. Nem tudta feldolgozni a lemara­dást a vb-ről — ezzel nem volt egye­dül —, pedig a rettenetes pillanat ab­ból is fakadt, hogy Sós Károly lecse­rélte őt Prágában a 3-1-es vezetés után 3-3-mal zárult találkozón. Am a Marseille-t követő kilencedik hónapban már ismét a válogatott­ban szerepelt, de akkoriban más­képp maradt ki, és sokadik éjszakai kiruccanását váratlanul súlyosan torolták meg a Vasasban. Harmincesztendősen, 1971 nyarán visszavonultatták. Pontosabban 1972-ig mégsem küldték el, mert az angyalföldiek újabb dél-amerikai portyája előtt a szervezők közölték: ha Mészöly és a vele együtt eltanácsolt Farkas Já­nos nem jön, akkor tárgytalannak tekintik a meghívást. Jellemző a helyzet abszurditására, hogy az itt­hon félreállított középhátvédet 1971-ben és 1972-ben is a világvá­logatottba invitálták Lev Jasin, il­letve Uwe Seeler búcsúgálájára. A saját búcsúmérkőzésén, 1974. február 28-án még a fák is rogya­doztak a Fáy utcában, ahol Angyal­földön soha nem látott tömeg kö­szönt el Farkastól, Ihásztól és tőle: A stadiont másként is megtöltöt­te. Hat esztendővel azután, hogy mozdulni sem lehetett a XIII. ke­rületi sporttelepen, szövetségi ka­pitánnyá nevezték ki, és 1981-ben a válogatott egyetlen hazai vb-se- lejtezőjén sem volt hatvanezer alatt a nézőszám. Sőt, októberben, a norvégok elleni 4-1 alkalmával népünnepély zajlott a Népstadion­ban, mivel a nemzeti együttes cso­portelsőként jutott ki a világbaj­nokságra. A negyvenéves Mészöly ifjú edzőként a mennybe ment, de aztán a mélybe zuhant, mert Lász­ló György a „norvég” mérkőzés alatt készített róla egy portréfilmet, amelyből — a hitelesség miatt — szándékosan nem vágta ki a „zaf­tos” részleteket. Márpedig Mészöly nem abban az irodalmi stílusban beszélt a kispadon, ahogyan nagy­bátyja, Mészöly Dezső fordította Moliére, Shakespeare és Villon műveit... A film a nagyközönség körében megbotránkozást keltett, és sokat rontott Mészöly országos népszerűségén, amelyet Müller, Nyilasi, Fazekas, Törőcsik, Kiss László és a többiek két számjegyű premierrel, az El Salvador elleni 10-1-gyei igyekeztek helyreállíta­ni. Aztán viszont Mészöly hét vé­dekező játékost küldött a pályára az argentinok ellen — utóbb ezt na­gyon bánta —, és a Maradona Mű­vek szinte szétszedte a bekkektől hemzsegő csapatot (4-1), majd a belgákkal vívott találkozón nem csak az 1980-as Európa-bajnokság ezüstérmeseivel, hanem Clive White játékvezetővel és a balsze­rencsével is meg kellett küzdeni; egyikkel sem sikerült. Az angol sporttárs elmulasztotta kiállítani a Fazekast letaroló Pfaffkapust, Mé­száros „Bubu” pedig olyan levente­gólt kapott 1-0-s magyar vezetés­nél, a záró negyedóra kezdetén, amely Mészölyt 1966-ra emlékez­tethette: akkor Szentmihályi és Géléi „potyázott” a portugálokkal, illetve a legjobb nyolc között a szovjet válogatottal szemben. A sunderlandi negyeddöntő és az elchei csoportmérkőzés annak el­lenére is hasonlított egymásra, hogy az előbbi 1-2-vei, az utóbbi 1- 1-gyel zárult, mert mindkettőt ér­demtelen kiesés követte... Mészöly a helyén maradt, de az Eb-selejtezőket már nem úszta meg szárazon: miután fellocsoltatta a Népstadion gyepét, és a síkos füvön nem a görögök, hanem honfitársa­ink csúszkáltak (2-3), kénytelen volt leköszönni. Am háromszor is visz- szatért a szövetségi kapitányi poszt­ra: egyszer Törökországban, két­szer pedig hazánkban. De a ’90-es éveknek már nem volt Törőcsikje, Nyilasija, Kiss Lászlója, s főként nem Göröcse, Albertje, Farkasa, így az is feltűnő eredménynek számí­tott, hogy 1991-ben szintén hat­vanezren gyűltek egybe a Népstadi­onban, ezúttal a magyar-szovjet Eb-selejtezőn (0-1). Innentől a tel­jes lezüllés korszaka következett a magyar futballban, azaz a világ leg­kiválóbb trénerei sem érhettek volna el semmit a válogatottal (sem), rá­adásul Mészöly oly magasra tette a lécet önmaga előtt labdarúgó-pálya­futásával, hogy azt még jobb idők­ben is nehéz lett volna átugrania. Igazából a pályán szárnyalt. Kö­lyökként úgy néztünk fel a labdás akrobatára, ahogyan ő annak idején Újvári Lászlóra, a műugrás Euró- pa-bajnokára. Állandó játszótársá­nak öccse, a szintén a Vasasban fel­nőtt, majd szívbetegsége miatt pá­lyát váltó, utóbb fiatalon elhunyt ze­neszerző-előadó Ihász Gábor akár Mészöly kapitányról, a légtér uráról is énekelhette, amikor azt dalolta: ,Á felhők fölött mindig kékaz ég. ■ Hegyi Iván, a Népszabadság ROVATVEZETŐJE 1% ADÓ 100% VASAS Lehetőség Neked, segítség nekünk! Kérjük, adód 1%-ával támogasd a Vasas SC-t, járulj hozzá az egyesületben folyó utánpótlás-neveléshez. VASAS CENTENÁRIUM ALAPÍTVÁNY Adószám: 18123649-1 41 'c ^ család az első

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom