XIII. Kerületi Hírnök, 2016 (22. évfolyam, 1-24. szám)
2016-04-14 / 8. szám
XIII. KERÜLETI HÍRNÖK 2016. ÁPRILIS 14. 9Sport 11 Magyarok nagy pályán A labdarúgás legendái / Takács II. József Asszony lett a bátyból * . *-Aajtl,iiik-jíi jf. * k . La^J : Ebből a helyzetből — kivételesen — nem lett gól, pedig Takács II. (sötét mezben) ott volt a kapu előtt, mint rendesen Ügy becézték: „a kis Taki”, pedig nagyon nagy futballista volt, csak hát akinek meglett asszony a bátyja... Takács II. József fivérét, Gézát ugyanis Mari néninek hívta a közönség, mivel a Ferencváros leghíresebb dél-amerikai túrája előtt vadonatúj szerelést kapott a csapat, és Takács I. úgy festett a számára meglehetősen hosszú rövidnadrágban, mintha szoknyát viselt volna. Testvére mindig az FTC-ben futballozott — sorsszerűén, hiszen egy nappal a zöld-fehér klub megalakulása előtt, 1899. május 2-án született —, József viszont a Vasasban kezdett, és vált belőle minden idők leggólképesebb kapusa. Ez ironikusan hangzana, ha Ta- kács II. megmaradt volna a háló előtt. Am hamar felismerték, hogy a lába ügyesebb, mint a keze, és — a magyar futball jókora szerencséjére - előrevezényelték a csatársorba. Attól fogva úgy működött, akár egy gólgyár; jellemző módon, évtizedekkel később hozzá hasonlították a bombázó Deák Ferencet, valamint Kocsis Sándort is, igaz, „Kockával” rendszerint úgy hozták kapcsolatba, hogy „csak fejelni nem tudott annyira, mint Kocsis”. NB I-es játékos azonban soha nem lett. Merthogy a legmagasabb osztályban 1934-ben szerepelt utoljára, és az első vonal küzdelmeit 1935-től nevezik Nemzeti Bajnokságnak. S bár jobbösszekötőt játszott, 8-as dresszhez sem jutott, mivel számozott mezben mi- nálunk 1950-ben futottak ki először a labdarúgók. (Angliában már 1933-ban, az E verton—Manchester City FA Kupa-döntőn megtartották a premiert.) De így sem kellett tartani attól, hogy nem ismerik fel, elvégre egészen fiatal korától a publikum kedvencei közé tartozott, noha - akkor még - kis csapatban, a Vasasban nőtt fel. Tizenhét évesen debütált az „egyben”, és mire elérte a huszonegyet, már az évad legjobb játékosának választották. Pedig olyan konkurensei voltak, mint Zsák, a két Fogl, Orth, Opata, Kohut... Fel is emelkedett vele a Vasas, amely - mindenekelőtt a Katzer, Takács II., Jelinek, Szentmiklóssy, Himmer támadó ötösnek köszönhetően— 1925-ben és 1926-ban egyaránt a harmadik helyet szerezte meg. Az utóbbi évadban Takács elnyerte a gólkirályi címet is, de még csak „bevezető áron”, alig 29 góllal. Mert további négy alkalommal mondhatta magát a legkiválóbb hazai mesterlövésznek, sorrendben 31,41,40, majd 42 „dugóval”. Hozzá kell tenni: azokban az időkben még csupán tizenkét együttes szerepelt az első osztályban, azaz a negyvenkettő majdnem kettes gólátlagnak felelt meg. Összesen (221 bajnoki meccsen) 359-szer zörgetett be, s ezzel — Szusza Ferenc, Zsengellér Gyula, valamint Schlosser Imre mögött és Puskás Ferenc előtt - a negyedik helyet foglalja el a magyar örökrangsorban. Másfajta dugó annak idején nem foglalkoztatta, jóllehet a Szürketaxinál dolgozott. Am a húszas-harmincas években még nem volt elviselhetetlen a pesti autóforgalom, és a labdarúgók egyáltalán nem ódzkodtak a bejárástól (sőt!), hiszen a rendes állású játékos szépen megélt, s - miként akkoriban emlegették — „ahhoz Turaynak kellett lenni, hogy valaki a futball- ból kijöjjön”. (Takács pályafutása befejezése után is hű maradt a taxihoz, a labdarúgástól szó szerint visszavonult.) Igaz, 1926-ban bevezették a profizmust, és a hajdani futball szórakoztató jellegét mesz- szemenően bizonyítja, hogy a főváros huszonöt százalékos vigalmi adót kért a mérkőzések bevételéből. Márpedig a pengő, majd a korona csengett szépen: az 1925 októberében rendezett magyar—spanyol válogatott meccsen (0-1) 34 830 fizető nézőt jegyeztek az Üllői úton. Az FTC-pályán egyébként negyvenezren voltak, azaz több mint ötezren „potyáztak”... Takács II. is szerepelt azon a mérkőzésen, merthogy már két esztendővel korábban, tizenkilenc évesen bemutatkozott a válogatottban. Aztán a ferencvárosi stadion a második otthona lett, és hetvenéves korában, 1974-ben őt kérték fel, hogy végezze el a kezdőrúgást az aréna újjáavatásán, az FTC-Vasas bajnoki rangadón, amelyet — Müller Sándor góljával, az ünnepre készülő vendéglátók végtelen bánatára — az angyalföldiek nyertek meg 1-0-ra. A két klub közti viszony fél évszázaddal korábban sem volt felhőtlen, hiszen a gazdag Ferencváros egyre-másra bombázta a tehetősnek nem mondható Vasast a csatár átigazolásáért. A zöldfehérek 1926-ban ki is kérték a nem kis Takit az együttes németországi-ausztriai túrájára, s már akkor az a mondás járta Pesten, hogy „ez az a kölcsön, amely örökre szól”. Végül 1927-ben jött létre a klubcsere, amelynek folyamata hosszú hetekig megtöltötte az újságok hasábjait. Takács július 6-án jelentette be a Vasasban, hogy elmegy, ám a szerződést csak augusztus 28-án kötötték meg, nyilvánvalóan azért, mert a piros-kék klub ötvenmillió koronában szabta meg az átlépés díját. Az FTC azonban nem fizetett ennyit, mivel a Takács II. iránt szintén érdeklődő MTK háromezer dollárért „hazahozta” a Brooklyn Wandererstől a korszak ugyancsak híres csatárát, Konrád II. Kálmánt, így az Üllői úton már nem kellett attól tartani, hogy a kék-fehérek vezetői „ráígérnek” a Vasas-ideál vételárára. A távozó persze nem az anyagiakkal magyarázta a váltást: „A szüleim ragaszkodnak ahhoz, hogy Gézával egy csapatban játsszunk. S miután a Ferencváros nem válik meg a fivéremtől, nekem kell elhagynom a klubomat.” Azzal együtt kapkodtak érte, hogy 1926 őszén, a Vasas—Sabaria találkozón összeütközött Wein- hardt kapussal, s a lábát törte. Félő volt, úgy jár, mint Orth György, aki soha nem heverte ki igazán az osztrák Tandler brutális „belépőjét”, de Takács II. felépült, sőt jobb lett, mint valaha. Ezt a legfényesebben még Vasas-labdarúgóként, az 1927 tavaszán rendezett Magyarország— Franciaország mérkőzésen igazolta. Atalálkozó 13-1-es diadallal zárult, és Takács hat gólt ért el, jóllehet 12-1 -nél lejött a pályáról. Azért sietett, mert részt akart venni klubja aradi túráján, amelynek első találkozója egybeesett a válogatott meccsel. Reiner Sándor, a Vasas igazgatój a már előzőleg arról győzködte Kiss Gyula szövetségi kapitányt, hogy tekintsen el Takács II. játékától, de a szakvezető nem engedett, majd a félidei 6-0 után azzal fordult a csatárhoz: „Ha még fél óra múlva is hat góllal vezetünk, akkor elmehetsz.” Takács a szünet előtt két, a fordulás után négy gólt szerzett, majd rohant a pályaudvarra, hogy elérje az esti vonatot. (Az MTK-s Opata Zoltán állt a helyére.) Másnap a Vasas 3-0-ra nyert Aradon, az ingázó Takács II. mesterhármasával... Róla valóban elmondható, hogy ontotta a gólokat. Hatszor „köszönt be” 1931-ben, az FTC— Újpest barátságos meccsen, továbbá egy évvel később, Kaposváron, a Somogy—Ferencváros bajnokin (0- 10), amely után Mailinger Béla, a fővárosiak elöljárója így nyilatkozott: „Játékosaink közül néhányan kissé lanyhán mozogtak.” Ötöt vágott be — meglehetősen hálátlanul — a Vasasnak (9-0) meg a Nemzetinek (7-0), négyet az FTC első Közép-európai Kupa-mérkőzésén, idegenben a Beogradskinak (7-0), s közben szórta a mesterhármasokat; a többi közt a Barcelona ellen is triplázott. Ezen a találkozón a Ferencváros már 3-0-ra vezetett a házigazda katalánok ellen, de a vendéglátók felzárkóztak, majd az utolsó percben a játékvezető olyannyira jogtalan tizenegyest ítélt a javukra, hogy a büntetőlövés az üres kapuba jutott, mivel a zöld-fehérek idő közben levonultak a pályáról ... Azokban az években szűnni nem akartak a magyar klubok portyái: 1928 decemberében és 1929 januárjában-februárjában például tíz csapat járta a nagyvilágot, még a Sabaria is kubai-mexikói túrán volt. Az FTC 1930 és 1934 között 132 meccset játszott külföldön; igaz, ehhez az is kellett, hogy 1929- ben az esztendő futballszenzáció- ját keltse. Dél-amerikai körútja során az együttes 3-2-re legyőzte Uruguay kétszeres olimpiai, majd 1930-ban világbajnok válogatottját, és - bár a brazíliai, uruguayi, argentínai portya során hat győzelem, két döntetlen, hat vereség volt a mérleg - ezért a diadalért megérte oly messzire hajózni. A Nemzeti Sport azt írta a ferencvárosiak világra szóló sikeréről: „Nagyszerű taktikával, fényes passzjátékkal zavartuk meg az ellenfelet, amely valósággal megbűvölve futkosott...” Nem mellékesen: Takács II. a három montevideói gólból kettőt ért el, a túra első találkozóján, a Sao Paulo ellen (2-1) pedig mindjárt kettőből kettőt. Nem csoda, ha a ferencvárosiaknak szállást adó hotelek előtt rendre tömegjelenetek zajlottak; igaz, már a dél-amerikai megérkezéskor is több ezren várták a csapatot. Azt a gárdát, amelynek nevezetes csatársora épp a Sao Pauló-i nyitányon állt össze, hiszen akkor szerepelt először a Tán- cos, Takács II., Turay, Toldi, Kohut (csillagos) ötös. E garnitúrával az FTC 1932-ben úgy hódította el a bajnoki címet, hogy valamennyi mérkőzését megnyerte! A százszázalékos csapatban Takács II. — bátyjával, valamint Lykával, Lázár „tanár úrral”, Táncossal együtt — minden találkozón szerepelt, és nemegyszer előfordult, hogy a szurkolók vállán hagyta el a pályát. Az újságokban meg efféle méltatások jelentek meg róla: „Tudásának minden színét, játékművészetének minden értékét csillogtatta.” így történt ez 1933-ban, az FTC—Üjpest Magyar Kupa-döntőn is, amelyen a zöld-fehérek 11- 1_rc győzték le nagy vetélytársukat, miközben a gólszerzés tekintetében Takács II. 4-3-ra „nyert” Sárosi Györggyel szemben. Langfelder Ferenc, a lila-fehér klub igazgatója azt mondta a találkozó után: „Kiáltsatok, újpesti fiúk, háromszoros éljent a Ferencváros csapatára!” Ahogyan az 1983-ban elhunyt kis Taki története, úgy ez is része a valaha volt magyar futballkultúrá- nak... ■ Hegyi Iván, a Népszabadság ROVATVEZETŐJE A Sprint Kiadó gondozásában megjelent Hegyi Iván: Magyarok nagy pályán című könyvének második, bővített kiadása. A Hírnökben rövidítve közlünk a kerületet érintő írásokból. Megvásárolható: 4990 Ft-os áron a kiadóban [XIII., Újpesti rkp. 7. fszt. 2.J Magyaroknagy pályán A labdarúgás legendái
