XIII. Kerületi Hírnök, 2016 (22. évfolyam, 1-24. szám)
2016-01-12 / 1. szám
XIII. KERÜLETI HÍRNÖK j^^^^E^JANUÁF^^ Sport Magyarok nagy pályán A labdarúgás legendái / Müller Sándor Bohémélet Nyomdai gépmester édesapjával és az óbudai textilfestőgyárban dolgozó édesanyjával, valamint a nővérével és bátyjával a Bogdáni úton lakott, egy köpésre a III. kerületi TTVE-pályájától. Rövid út vezetett tehát a „Kerülethez”, amelynek szurkolói között háromhetes beszédtémát keltett, hogy a kis Müller Sándor tizennégy és fél évesen már a felnőtt csapatban játszott. Amikor a feltűnően jól cselező és finom passzok sokaságát adó fiatalember a Fáy utcába került, az angyalföldi együttes a Varga — Bakos, Mészöly, Makray, Ihász - Menczel, Fister — Molnár, Puskás, Farkas, Korsós gálatizeneggyel kezdte az 1968-as bajnokságot. Müllert azonban nem mozgatta és nem is bénította meg, hogy klasszisok sorával edzett együtt („Bohém gyerek voltam” — mondja); ő csak játszott kedve szerint a „kettőben”, mígnem a Pécs elleni hazai találkozón az „egybe” vezényelte Illovszky Rudolf edző. A bemutatkozás fényesen sikerült, hiszen a Vasas (10 ezer néző előtt) simán 4- 0-ra győzött, Müller pedig benn maradt a csapatban: az évad további tizennyolc találkozója közül tizennégy mérkőzésen szerepelt. Első gólját a premier után napra pontosan fél évvel, december elsején, nem akárhol és nem akármilyen vetélytársnak rúgta. A piroskékek a Népstadionban az FTC- vel találkoztak, és a negyedik percben a jobb oldalon szlalomozó ifjú — aki Angyalföldön már nem csatárt, hanem középpályást játszott — a tizenhatos jobb oldaláról lehúz- hatatlan lövést küldött Géczi István kapujának bal felső sarkába. Góllal, pláne ekkora góllal nyitni a Fradi ellen - ez még őt is fellelkesítette, ám meglepetten tapasztalta, hogy társai nem különösebben boldogok a vezetéstől. Aztán kiderült, a Vasas-játékosok miért nem vigadnak. Bosszút akartak állni az Újpesten, amely a tavasszal 3-0-ra legyőzte őket, noha az akkor még listavezető piroskékek szerint a Megyeri úti világítóberendezés avatója előtt a két együttes játékosai megegyeztek a döntetlenben. AFáy utcai törzsgárdisták elhatározták tehát, hogy a decemberi rangadót „átpasszol- ják”az FTC-nek, csak erről a fiatal Müllert nem értesítették... (A meccset végül 2-1-re a zöld-fehérek nyerték, így övék lett a bajnoki cím, a 102 gólt szerző Újpestnek pedig be kellett érnie az ezüstéremmel. Senki ne mulasson a histórián: hovatartozástól függetlenül kijelenthető, hogy szomorú fejezete ez a magyar labdarúgásnak.) A kedélyes Müllert nem viselték meg a történtek: 1969-ben már 27 bajnoki mérkőzésen szerepelt, 1970-ben pedig emlékezetesen nagy gólt lőtt a pozsonyi Interrel vívott Közép-európai Kupa-döntő visszavágóján (4-1), vezéregyéniséggé nőtte ki magát a Vasas—FTC- rangadón (2-0), és a derbi után másfél hónappal bemutatkozott a válogatottban. A norvég—magyar Eb-selejtezőn két dirigens volt a Rothermel - Noskó, Mészöly, Vidáts, Páncsics — Halmosi, Kocsis, Müller —Fazekas, Bene, Nagy László összetételű csapatban: Kocsis Lajos és Müller. S honfitársaink hiába nyertek 3-1-re, a Képes Sport ezzel a címmel tudósított a találkozóról: „Vannak még hibák”. Ráadásul mindjárt a beszámoló első mondatában leszögezte: „Ég óvja a magyar szakvezetőket attól, hogy szép álmokba ringassák magukat, és túlzott következtetéseket vonjanak le a győzelemből.” Müller egészen biztosan nem bízta el magát, mert legközelebb három és fél év múlva, Albert Flórián búcsúmérkőzésén látták címeres mezben (Magyarország-Jugo- szlávia 3-2). Közben Angyalföldön elköszöntek Bakos Sándortól, Mathesz Imrétől, Fister Ferenctől, visszavonultatták Farkas Jánost és Mészöly Kálmánt, az új generáció pedig rapszodikusan futballozott: hol elkápráztatta a Népstadion közönségét, hol pedig váratlan vereségek sorát szenvedte el. Jó példa erre 1973 ősze, amikor az Újpest ellen - 75 ezer néző előtt, a kétgólos Müller vezényletével — 4-2-re győzött, majd az Egyetértéssel otthon 1-1-et játszott, a Győrtől, a Salgótarjántól és a Tatabányától egyaránt kikapott az együttes (0-1,0-1, 0-3). Igaz, 1973 tavaszán elhódította a Magyar Kupát, méghozzá fergeteges döntő mérkőzésen, amelyen a mesterhármast jegyző Várady Béla és a szokásos szellemességével irányító Müller volt a két kulcsjátékos a Honvéddel szemben (4-3). Egy évvel később pályafutásának leghíresebb gólját szerezte az angyalföldi játékmester: az FTC Üllői úti stadionjának újjáavatásán ugyanúgy kibabrált Géczivel, ahogyan hatvannyolcban a Népstadionban. Hat esztendővel korábban a „rövid” felsőbe, ezúttal a „hosszú” alsóba küldte a labdát... A minden ferencvárosit szörnyen elszomorító 1-0-s diadal után Müller azt mondta a bombázó Váradynak: „Nem kell annyi gólt rúgni. Elég egy olyan, amelyet nem felejtenek el...” A kiváló technikájú, elsőrangúan szervező, ám rendszerint a hangulatának megfelelően futballozó mutatványos egyébként soha nem szeretett alakításaival előhozakodni: azok felidézését két csapattársára — és máig kedves barátjára —, Gass Istvánra, valamint Izsó Ignác- ra hagyta. Csadakozom a tudós társasághoz, és felelevenítem e kötetben: élete legjobb játékainak egyikét 1975. április 19-én, az Újpest elleni rangadón nyújtotta (Népstadion, 50 000 néző). A Vasas úgy győzött 3-0-ra, hogy az első két gólt — Gass, illetve Kű Lajos átadásából — Müller lőtte, majd a mezőny legjobbja szédítő szólóval jutott túl a lila-fehér védősoron, és Rothermel Adám kapus csak buktatni tudta őt. Úgy illett volna, hogy Müller rúgja a tizenegyest, de Várady nem adta át a jogot, és elhibázta a büntetőt... (Nem sokkal később Kántor Mihály elgáncsolásáért újabb 11-es következett; azt Gass - megint nem Müller —értékesítette.) Ha tréfálkozni akarnék, mondhatnám, hogy góljait, cseleit, átadásait azért sem sorolja, mert — mint határozottan állítja — három-négy év kiesett az életéből. A Fáy utcában — a Müller és a csillag összevonása nyomán — csak „Mülcsinek” hívott egyéniség már nagyon bánja, hogy nem vette komolyabban a futballt, nem érezte a súlyát annak, miféle lehetőség van a fejében és a lábában. Igaz, ahogyan említi, „vérkeringés nem volt, belterjes maradt az egész, még a Vasasból a Ferencvárosba vagy az Újpestből a Honvédba se nagyon lehetett átmenni”. Akadt mégis egy évad, amelyben nemhogy minden egyes mérkőzésen játszott, de hétről hétre egyenletesen magas nívón futballozott, és a bajnoki címig vezette az összesen száz gólt szerző, 1977 tavaszán az Újpestet és az FTC-t egy hét alatt egyaránt 4-1 -re — a Ferencvárost a kupában 5-0-ra is — legyőző Vasast. A karmester — Váradyval együtt — elnyerte a Népsport különdíját, mint a legjobb átlagot (6,76) produkáló játékos, ám ő azt tartja arról a szezonról: „Anynyian játszottak jól közülünk, hogy mindenki inspirálta a másikat.” (Azért a többiek átlaga így alakult: Zombori Sándor 6,05; Mészáros Ferenc 6,04; Török Péter 6,00; Komjáti András 5,97; Gass 5,75; Kovács István 5,6; Izsó 5,4; Hegedűs Béla 5,3; Kántor 5,2.) Élete legtartósabb formájában a válogatott erőssége is lehetett volna, csakhogy egy római vendégszereplés alkalmával Baróti Lajos szövetségi kapitány meglátta szivarkával a szájában, és kitette a keretből. Az 1978-as, argentínai világbajnokságot, amelyre nála bizony szerényebb kvalitású játékosok is eljutottak, a cigaretta miatt kellett kihagynia... Az 1982-es, spanyolországi vb- től viszont nem maradt távol. Am azt annak köszönheti, hogy „kicserélték”. Harminckét éves korában engedélyt kapott külföldi szerződésre, és Belgiumban — ahol Fazekas Lászlóval egy csapatban futballozott — hamar ráj ött: ha nem tartj a a lépést, öt-hat héten belül megválnak tőle. Az (addig) örök játékos először szenvedett életében, mert képtelen lett volna elviselni azt a szégyent, hogy elküldik. Noha a tempót felvennie csak fél év múlva sikerült igazán, bennmaradt az együttesben, és amikor Mészöly Kálmán szövetségi kapitány elment Antwerpenbe megnézni a két magyar légióst, nem hitt a szemének, Müller ugyanis futott le-föl, és rendszeresen labdát szerzett... Néhány héttel később a tatai edzőtáborban pedig jó néhány játékost rúgott meg akaratlanul, mivel meg sem fordult a válogatott társak fejében, hogy a balerina becsúszik. Ezzel a mentalitással végigjátszotta a selejtezőket, és ott volt a világbajnokságon, amelyen Elchében, a belgák elleni meccs második felidejében Mészöly lecserélte. Ostreich- er Emil, a címeres mezes csapat menedzsere hiába igyekezett a lelátóról a kispad felé, hogy szóljon a kapitánynak: még véletlenül se hívja le Müllert... A váltás 1-0-nál megtörtént, a vége 1-1 lett, s a döntetlennel kiesett a válogatott. „Az a másik, amit nagyon bánok —mondja a később az Elchéhez közeli Alicantében is megforduló Müller. — Jobb futballisták voltunk a belgáknál. Vagy inkább: különbek lehettünk volna. Mert az is igaz, 1980-ban ők játszottak Ebdöntőt, nem mi. Azaz végül is ők voltak a jobbak.” A Sprint Kiadó gondozásában megjelent Hegyi Iván: Magyarok nagy pályán című könyvének második, bővített kiadása. A Hírnökben rövidítve közlünk a kerületet érintő írásokból. Megvásárolható: 4990 Ft-os áron a kiadóban (XIII., Újpesti rkp. 7. fszt. 2.J Magyaroknagy pályán A labdanígiii legendái Ketten — Dajka és Müller — a gyepen, 60 ezren a lelátókon. Vasas—Honvéd 3-3 (1980)
