XIII. Kerületi Hírnök, 2014 (20. évfolyam, 1-24. szám)
2014-02-06 / 3. szám
Mozaik Építészetünk A-tól Z-ig Csanádi utca 10. ^m^TjFEBRUÁ^6^|^^^<M^^^ÜLET^ÍRNÖI< A Csanády utca 10-et (bejárat a Visegrádi utca 38-ból) kora egyik bérház-specialistájának számító tervező, Krausz Gábor formázta meg. Az 1875. november 25-én született építész pályáját — a többi „bérházashoz”, Ginczler Hermáimhoz, Jakobik Gyulához vagy épp Szőke Imréhez hasonlóan - barokk modorú épületekkel kezdte, nevéhez színházak, szanatóriumok, szállodák is fűződnek, s többek közt az ő tervei alapján épült fel 1936-37-ben a Balzac utca 33. is. Az 1942-ben emelt Csanády utca 10-es számú ház már modem stílusban, Tausz Alfréd kivitelezésében készült el, s hogyan is másképp, mint az Újlipótvárosra oly jellemző keretes beépítésben. Az ötemeletes, lapos tetős, vasbetonvázas ingatlan egy, a Csanády utca felől új beépítési vonalon álló, alaprajzát tekintve hatfogatú sarokbérház. Visegrádi utcai homlokzata 5 + 2, Csanády utcai homlokzata pedig 4 + 9 tengelyes. A bejárat fölött kődombormű (Kévekötők), a sarokrizaliton, kőkonzolon pedig egy 5/4-es teljes alakos kőszobor (Nő matyó viseletben) díszeleg, mindkettő Sóvári János alkotása. Az utcaszinthez képest fél szinttel lesüllyesztett galériás előcsarnok oldalfalait gazdagon erezett fehér-szürke márvány burkolja, a bejárattal szembeni falán kandal- lószerű fűtőtestburkolat, tetején kőváza. A kő- és márványmunkákat Kronemer Dávid vállalata Idén is lesz Budapest 100 - a 201 I -ben indult, immár hagyományos és méltán népszerű építészeti program keretében április 26-27-én újra kinyitják kapuikat a nagyközönség előtt az idén száz esztendős lakóházak és intézmények. Az elmúlt években a Budapest 100 a főváros legsikeresebb civil ünnepe lett, tavaly pedig nemzetközi elismerést is szerzett: Németországban megkapta A legszebb városi ünnep elnevezésű díjat. A programhoz 2013-ban 50 épület csatlakozott, a látogatók száma pedig már meghaladta a 18 ezret. Kévekötők és a nő matyó viseletben (Köszönjük az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény segítségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világháború között című munkáján alapul. Fenti, rendhagyó írásunk, s néhány következő az idén 100 éves épületeinket mutatja be, a teljesség igénye nélkül.) végezte, a lakatosmunkákat pedig a Gerő és Győry cég szállította. Az utcaszinten, illetve az az alá süllyesztett üzletek fémbetűs feliratait eredetileg a Titán Fémtechnikai Vállalat ké A már említett, szintén Krausz nevéhez köthető Balzac utca 33- hoz hasonlóan a „Csanády 10.”- re is igaz, ami az 1930-as évek nagyvárosi-polgári építészetét jellemezte, melyhez szorosan hozzátartoztak kereskedelem, a vendéglátás és a szórakozás intézményei, mint a modern nagyvárosi lét megjelenítői. Ahogy számos újlipótvárosi épületet nehéz elképzelni üzletek, áruházak, éttermek, kávéházak, eszpresszók nélkül, ugyanez az attitűd megelevenedik a Csanády-Visegrádi utca sarokházán is. K.A.I. Jövök'megyek 95. U gye, önöknek is ismerős az az érzés, hogy valami nincs rendben.7 Kérem, ne növesszék most kozmikussá az én helyi érdekű mondatomat: persze, hogy nincs, hogy is lenne, de most nem általában beszélünk, hanem konkrétan. Átéltek-e már olyasmit, hogy már érzik, valami másképp van köröttük, mint megszokták, de még nem értik, mi az a furcsaság valójában? Az ilyesmi jobbára csak pillanatokig tart, aztán rájön az ember, hogy mi a baj, leégett a rán tás, annak érződik a szaga máraz előszobában, vagy a Lajos bácsi levágatta a szakállát, attól néz úgy ki, mintha frissen mosták volna, vagy eltűnt az a sárga autó a házunk elől, mely már évek óta ott parkolt, attól olyan más mostanában az utcakép. Furcsa érzés ez, a legtöbbször kiderül, hogy lényegtelen és ártalmatlan változásról van szó, de amíg az ember rá nem jön, miről, földöntúli nyugtalanság vesz erőt rajta. E ffélét éltem át a minap is, múlt szombaton, szokásos piaci reggelemen. A Lehel nekem mindig egy könnyű körteiével kezdődik az emeleti kávézóban (élni tudni kell, hiába), ott futom át a reggeli újságot, ott töltöm ki a nyertes totószelvényt. (Csak semmi fölényes mosolyt, ha kérhetem: nem dicsekvésből mondom - de lehet, hogy igen — a múltkor is sikerült egy tizenkét találatos szelvényhez jutnom, pedig harmadosztályú angol kupameccseket adtak föl). Az emeleti kávézónak van néhány asztala a gangon, ha tudok, oda ülök, onnan pompásan lehet nézelődni a földszinti zöldségárusok irányában. Így jártam el most is, s miközben az alant hömpölygő tömeget néztem, valami olyasmire lettem figyelmes, mint amit föntebb vázoltam. Volt valami furcsa a levegőben, de még nem tudtam, mi. A mikor a másik irányba fordultam, már tudtam. Valaki telefonált a falra szerelt készülékről. K özépkorú, madárcsontú, fejkendős asszony volt, alig érte fel a kagylót, egyik kezével kapaszkodott belé, másikat mega szája elé tartotta. Mintha így akarná megakadályozni, hogy értsük, amit mond. Azzal nem számolt, hogy túl hangosan beszélt, kiabált szinte, és a folyosó százszorosán verte vissza szavait: Károly bácsiról volt szó, hogy beteg, ezért le kell mondani a disznóvágást. E lmosolyodtam. Ezer éve nem láttam már embert fülkéből beszélni. A telefonfülke, sőt, az egész vonalas telefonálás úgy eltűnt az életünkből, mintha benne se lett volna soha. Pedig hosszú évtizedeken át keserítette a hétköznapjainkat. H a már így esett, először is megvizsgáltam a készüléket. Daliás, fekete műanyag doboz, kijelzővel (üdvözöljük, dobja be a pénzt), a régi kedves vonalhanggal, részletes ismertetővel. Hogy tudniillik elfogad ötös meg tízes meg húszas meg ötvenes, sőt, százas érmét is: hogy a beszélgetés mennyibe kerül, arról nem tájékoztatott a gép: nyilván úgy viselkedett, mint az angolszász zuhanyok - addig jön belőlük a víz, ameddig megy beléjük a penny. Viszont remek leírást kaptunk a fali telefonon a közérdekű telefonszámokról, és főleg arról, hogy mely számon hívható vissza a készülék. E zt a szolgáltatást mindig csodálkozva figyeltem. Magam úgy nőttem fel, hogy a telefon elérhetetlen luxus volta számunkra — meg mindenki más számára, aki csak a látóterünkbe került. A legközelebbi telefonfülke háromsaroknyira volt tőlünk, könyvéből hiányoztak a lapok (pedig vas- sodronnyal volt odaerősítve a készülékhez), a szerkezet gyakran nem működött - ilyenkor az ember iszkolha tott a következő (újabb három sarokra lévő) fülke felé. De abban minden utcai telefon megegyezett, hogy egyiket se lehetett visszahívni. Nem tudom, miért tiltotta meg a felsőbbség, hogy állampolgárai részesülhessenek ebben a kegyben, de tény, hogy technikai okok ezt nem indokolták: ahogy nőtt a tüdőnk szabadságkapacitása, hirtelen visszahívható lett minden utcai fülke is: de én azt már valahogy nem tudtam megszokni. A mikor végeztem a fali telefon felfedezésével, már el is döntöttem, hogy mai sétánkon a hajdani utcai telefonok után vetem magam. Hirtelen egy tucat készülék jutott eszembe a kerületből, olyanok, melyek az évtizedek során visszaváró vendéglátóim voltak. Vajon mi lett velük1 — erre kerestem most a választ. Nem csinálnék teljesen nosztalgiarovatot ebből az írásból, de a Pozsonyi úti csodatelefont azért muszáj felemlegetnem. A Pozsonyi úti csodatelefon a körút sarkán állott, és arról volt híres, hogy a leglehetetlenebb külföldi számokat lehetett hívni róla - pesti tarifáért. (Külföldre egyébként is csak a Főpostán lehetett telefonálni: ismeri még valaki ezt a szót, hogy interurbán?) A Pozsonyi úti telefon a pesti folklór része volt, hosszú sor állt előtte mindig, és nem lehetett eldönteni, hogy a slamposság, vagy nagyon is kiszámított éberség eredményeként jött-e létre. Mára mindegy is. E s hogy mi a helyzet ma? Bizony, az egykori telefonoknak csak a töredéke áll (a Vizafogóról például szinte mind eltűnt), a többségük hallgat, mint a Néma levente (viszont többségük oldalában ott virít a plakát, 2014 a hús éve - tudták?), de azért találtam jó néhány működő fülkét is - főleg az Újlipótvárosi részeken. Egy elmúlt világ üzen velük nekünk. Vigyázzunk erre az üzenetre, míg lehet. Jolsvai András
